Kevin & Arielle

by **Arielle Holland** Hétf. Ápr. 06, 2015 11:05 pm

To my best friend, Kevin

Minden egyes küldetésnek úgy indulok neki, hogy tudom, vissza fogok térni a táborba, a mai viszont mégis más volt. Különös érzés futott végig minden porcikámon és valamiért esőnapot szerettem volna kérni. Az okát nem tudtam pontosan kifejteni, így egyszerű női megérzésre fogtam az egészet, már ha maradt még bennem olyasmi. De felül kellett kerekednem a rossz előérzeteimen, így miután magamra öltöttem a kedvenc fekete kabátomat, útnak indultam. Nem beszéltem senkivel, simán csak eljöttem.
Az Őrtoronyhoz érve jobban kalapálni kezdett a szívem, mint azelőtt valaha, majd egy lépéssel közelebb sétálva az építményhez erőt vettem magamon. Tudom, hogy megtudom csinálni, hiszek magamban, s bízom abban, hogy semmi sem fog történni. Eddig is mindig bementem, s élve jöttem ki, most sem lesz ez másképpen.
Az idő telik, az épületbe bejutok, s otthonosan mozgok a már jól ismert falak között. Őszintén meglep, hogy nem őrzik ezeket jobban, hiszen amióta betettem ide a lábamat, még egy emberrel sem találkoztam. Erre a felismerésre egy pillanatra megtorpanok. Ez nem így szokott lenni és ez így nagyon nincs rendjén. Szégyen, nem szégyen hatodik érzékemtől vezérelve most az egyszer menekülőre fogtam a dolgot, holott még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szükséges-e elfutnom innen. Az viszont egyértelmű volt, hogy valami készülőfélben van, mert az a tipikus vihar előtti csend lett úrrá az épületen. Én pedig nem szándékoztam megvárni, míg kitör a vihar és netalántán engem is elsodor magával. Nem terveztem, hogy az elkövetkezendő napokat kísérleti patkányként fogom tölteni, így sietősre vettem a lépteimet és futva eljöttem onnan.
Kilométerekre az Őrtoronytól, a tábor felé sétálva azonban úgy éreztem, oltári nagy hibát követtem el. Talán vissza kéne fordulnom. Egy pillanatra vissza is tekintettem, de mégse indultam el. Úgy éreztem magam, mint az "áldozataim", akiket lebénítok... egyszerűen földbe gyökerezett a lábam és csak hazafelé tudtam sétálni, vissza már nem.
A vadon is szokatlanul csendes volt, s egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy valami lesben állva vár arra, hogy végre lecsaphasson rám. Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy megpillantottam a sárga szempárt a percek felgyorsultak. Nem gondolkoztam, azt sem tudtam mit cselekszem, mindössze próbáltam bevetni különleges képességemet az ébenfarkas ellen. Ugyan még sosem próbáltam, így nem tudtam, hogy működni fog-e, de más esélyem nem maradt a túlélésre...
Egy örökkévalóságnak tűnt, de amíg állta a pillantásomat, addig nem támadt rám. Nem tudom, hogy a képességem segített-e megmenekülnöm tőle, de az tény, hogy hátrálni kezdett. Biztos vagyok abban, hogy ha újra találkozom vele már nem lesz ekkora szerencsém, most mégis hálát adtam Istennek (akiben egyébként cseppet sem hiszek), amiért megkönyörült rajtam. Mielőtt azonban végleg eltűnt volna a rengetegben az állat, hangosan rám förmedt, s már repült is felém az egyik vaskosabb faág, amibe belemélyesztette a karmait.

Kinyitom a szemeimet és hirtelen felülök az ágyon. A fejem zúg, szédülök, s még mindig homályosan látok, de azt azért ki tudom venni a formákból, hogy már a táborban vagyok. Visszadőlök az ágyra, amikor megsimítja valaki a karomat.
- Kevinnek szóltatok már? - Érdeklődöm halk hangon, közben pihenésképpen behunyom a szemem. A hosszú hallgatást én igennek veszem, így újra felülök és kicsit hangosabban káromkodok egyet. Fájlalom a fejem, s ahogy a halántékomhoz nyúlok észreveszem, hogy vérzek. - Basszus. - Még egy káromkodás csúszik ki a számon, bár ez még korántsem olyan erős, mint amilyeneket már megszoktak tőlem. Eszeveszett módon dörzsölni kezdem a halántékom, a fülem, hogy még mielőtt Kevin ideérne, eltüntessem a nyomokat. Ha így meglát, akkor napokig ágyhoz köt, sőt, többet ki sem enged a tábor területéről...
Minden erőfeszítésem hiábavaló, hiszen alig törlöm meg a fejem, az ajtó már nyílik is és legjobb barátom lép be rajta. - Nincs semmi bajom, Kevin, esküszöm...

by **Kevin Moren** Kedd Ápr. 07, 2015 9:36 am

are you hurt?

A múltkor történtek hatása alatt vagyok még. El sem hiszem, hogy komolyan megtámadott minket egy olyan gusztustalan lény, amit utálok, mert alapjáraton utálom a kígyókat. Nem, hogy a mutáns változatait. Az idősebbek mesélték, hogy ők régen tartottak ilyeneket háziállatként -persze csak a nem mutálódott fajtákat- mire engem a hideg is kirázott. A pikkelyes testétől már rosszul vagyok, hozzá sem tudnék nyúlni, maximum akkor, hogyha meg is ölöm, de én meg arra nm lennék képes. Gyenge vagyok én ehhez, szóval inkább nem szájhősködöm, meghagyom a profikra a lények gyilkolását.
A reggelemet már el is intézte ez az emlék, a lábaim is még kicsit nehezek voltak annyit futottunk, így még a menéssel is bajaim vannak, de nem érdekes. Inkább el is indulok, hogy megkeressem azt a lányt, aki szinte a testvérem, akivel végre elbeszélgethetek erről, aki majd megnyugtat, mert az oké, hogy ott volt velem Jon, de azért para egy helyzet volt, aminek a feldolgozásában, csak a vörös szépség segíthet. Sokan viccelődtek rajta a neve miatt, mert elvileg régen volt egy mese, amiben így hívták a vörös hajú hableányt is, de gondolom aki a nevét adta, az szerette azt a retró mesét azért nevezte el így. Neki legalább jön valahonnan a neve, míg nálunk csak hozzám vágták, hogy ilyen nevet rég hallottak, ez lesz az enyém. Nem a legjobb, de hát mindegy, jobb, mintha csak számokat kapnánk, mint valami kísérleti nyúl. Mondjuk ez egy vicces dolog, hiszen kísérleteznek rajtunk, még így is, pedig tudhatnák, hogyha egyet elkapnak, még nem biztos, hogy lesz valami, de ők sorba kapdosnak el minket, aminek az lesz a vége, hogy mi mind ellenük fogunk fordulni. A mutánsok elég összetartóak, minket nem lehet egykönnyen lerázni, mert ha mi felakarunk lázadni, akkor fel is fogunk. Mondjuk manapság már ők is lázadoznak, csak tudnám, hogy nekik mi okuk van rá, amikor jó életük van. Vagy mégsem? Csak én gondolom úgy. Bár az is igaz, hogy ma már a jó is egy relatív fogalom, amit a saját életkörülményeinkhez hasonlítunk, szóval nekik jobb, mint nekünk, szerintem.
Elkalandozásomból kiránt, hogy sehol sem találom Ariellet, amivel eleinte semmi bajom sincsen, mert úgy gondolom, hogy rossz helyen keresem, de aztán gyanúsan sehol sem találom, ami arra enged következtetni, hogy nincs itt. Ezzel nem is lenne baj, de tudom, hogy akkor felderítésre ment, és azonnal aggódni is kezdek. Tudom, hogy nagyon ügyesen tud vigyázni magára, amiben a képessége is nagyon sokat segít neki, de én mindig aggódom érte, hiszen a legjobb barátom, sőt, már inkább a testvérem, és nem tudom elviselni, ha neki baja esik. Nekem kellene megvédenem őt, hiszen én vagyok a férfi, vagy mi, de én nem az, az eljárkálós fajta vagyok sajnos.
Az is sajnos, hogy ez a kételyem beigazolódik, mert az egyik gyógyító szalad felém, hogy megsérült az én kis vöröském, és bent fekszik ájultan, de azt is mondta, hogy semmi komoly, én viszont úgy indultam meg, mintha azt mondta volna, hogy halálos sebe van. Nem érdekel, hogy kicsi, vagy nagy, nekem látnom kell, és én magamnak kell meggyőződnöm róla, hogy mekkora fájdalmai vannak. Nem hagyhatom, hogy neki bármi baja is legyen. Ezért is rontok be azonnal hozzá, majd mikor megszólal megindulok felé. - Aha... add a kezed. - elég nekem annyi, hogy megmondhassam mekkora fájdalmai vannak és milyen jellegűek, nem is kell hozzá sok idő, és nem is érdekel, hogy mit mond, nekem magamnak kell tudnom, mert amit ő mond az nem is biztos, hogy igaz. - Azt azért elmondhatnád, hogy mi történt .- a hangnemem nem olyan, mint midnig, de csak mert nagyon ideges vagyok, és persze aggódom, hiszen Arielle van itt előttem vérző fejjel és füllel, nem valaki idegen, vagy olyan akit alig ismerek.

words: 605 •• notes: szeretettel készült <3

by **Jonathan Yeun** Kedd Ápr. 07, 2015 8:56 pm

Ez egy kimondottan mogorva nap volt. Borús idő, borús emberek… sőt, még én magam is sokkal borúsabban láttam mindent. Még az átlagosnál is jobban. Ha szóba elegyedtem volna bárkivel, bizonyára egy ellenséggel gazdagodom. Nincs kedvem jópofizni, főleg nem azokkal, akik egy fél almáért hátba szúrnának. Márpedig a többség itt ilyen. Vigyáznom kell… és van egy olyan érzésem, hogy nem csak magamra.
Teljesen szótlanul és morcosan lépek be a helyiségbe. Körbe nézek. Arielle egy ágyon fekszik, Kevin mellette ül és a kezét fogja. Egyáltalán nem lep meg, hogy itt találom a srácot. Tisztában vagyok vele, hogy közel állnak egymáshoz. Igaz ami igaz, a magam módján én is kedvelem mind a kettőt. Ezért is vagyok itt. Kissé bicegve elindulok az ágy felé. A múltkori kis kalandunk bélyege még mindig rajtam van, már nem fáj annyira, de még mindig nem vagyok száz százalékos. Kezemben egy nagy tál gőzölgő parázsnyúlpörköltet viszek. Amint odaérek az ágy mellé leteszem a mellett található kis asztalkára. Kevin felé nézek és biccentek neki, mellé beszúrok egy alig hallható „Moren”-nek tűnő morgást is, majd a lány felé fordítom a tekintetem.
- Hallottam, hogy mi történt. Ezt neked készítettem. Remélem jobban vagy.
Mondom tömören és halkan. Nem vagyok jó az ilyesmiben. Választ sem várva ismét biccentek mind a kettőjüknek és ahogy megérkeztem úgy el is húzom a csíkot.

by **Arielle Holland** Kedd Ápr. 07, 2015 10:55 pm

To my best friend, Kevin

Amint megpillantom legjobb barátom arcát, kétes érzelmek kezdenek kavarogni bennem. Egyrészt megnyugszom, mert tudom, hogy bármi bajom is legyen, az ő kezeiben biztonságban leszek, másrészt viszont elkap a bűntudat. Olyan rémület ül ki az arcára, mintha éppen a halálomon volnék, holott erős fájdalmaim nem is nagyon vannak. Néha jobban megsajdul a fejem, de ez korántsem vészes, én pedig erős vagyok, így elviselem. A szemeimet forgatom, mikor odasiet hozzám, s közben elmélyülök a gondolataimban. Igazából miért is hibáztatom Őt? Mert törődik velem? Ennek inkább örülnöm kellene, nem? Végtére is fordított helyzetben mit tennék? Valószínűleg már rég iderángattam volna több gyógyítót is, ha kell, akár erőszakkal, csak hogy meggyógyítsák az egyetlen embert, aki igazán számít nekem valamit. Az aggodalmáért sem ítélhetem el, hiszen ugyanígy festenék én is vagy még sápadtabban, ha tudnám, hogy vele történt valami. Eljutottam már arra az érzelmi szintre, hogy tudjam, ha őt elveszíteném, akkor omlana csak össze a világ körülöttem és minden, ami létezik. Akkor szűnnék meg én is létezni. Ha pedig ilyen gondolatok fordulnak meg a fejemben, akkor cseppet sem lehetek meglepve, s nem is hibáztathatom sem az arckifejezéséért, sem pedig az aggódásáért.
Nyújtom a kezem, hogy végre megbizonyosodhasson arról, hogy tényleg nincsenek nagy fájdalmaim és nem csak azért mondom ezt, hogy lekoptassam. Ráadásul amikor "átkapcsol" gyógyító üzemmódba, akkor még jóformán ellenkezni sem merek vele.
Az ajtó újra nyílik, így arra fordulok, hogy láthassam kit sodort erre a szél. Amikor Jonathan megjelenik, kicsit furcsállom a helyzetet, főleg mikor megtudom, hogy még ételt is készített nekem. - Jobban. Köszönöm! - Apró szavak, amelyeket mosollyal kísérek, mert igazán jól esik a kedvessége. Igaz soha nem volt semmi problémám vele, de mint tudjuk, bajban ismerszik meg, hogy kire lehet számítani és nagyon úgy tűnik, hogy Jon-nal is sikerül majd jó kapcsolatot kialakítanom. Viszont amilyen módon kibiceg a szobából, az kíváncsiságra késztet. - Hát veled meg mi...? - történt. Befejezném a mondatot, de a kérdésemet meg se hallja, egyszerűen csak lelép, gondolom nem akar zavarni.
Tekintetemet az ajtón pihentetem, ám ahogy Kevin megszólal, rögvest rá emelem a pillantásomat. - Idő előtt jöttem el az egyik Őrtoronytól, mert valami nem stimmelt és nem akartam megvárni, míg esetleg elkapnak és rajtam is kísérletezgetni kezdenek. - Mesélem, hogy mi történt, majd rátérek a kicsit baljósabb eseményekre. - A táborba visszafele jövet pedig összetalálkoztam egy ébenfarkassal. - Hangom elhalkul, amikor az állat fajtáját ejtem ki számon és szemeim kíváncsivá változnak. Ennek nagyon nem fog örülni, ebben biztos vagyok. De hát mégis mit csináljak? Szar világban élünk, ami tele van undorító és veszélyes állatokkal, akiket a vadonban szinte lehetetlenség elkerülni. - De mint látod, jól vagyok. - Próbálom menteni a menthetőt és széles vigyorral nézek rá, hátha meg tudom győzni arról, hogy minden rendben lesz.
- Gyere, ülj inkább ide mellém. Hiányzott az a lökött fejed, pedig nem is olyan régen váltunk el. - Arrébb húzódom, törökülésbe ülök, hogy odaférjen mellém. Most ketten vagyunk a szobában, senki sem zavar minket, így teljes békességben és nyugalomban tudunk beszélgetni. Már ha hajlandó lesz magáról is beszélni és nem csak engem akar majd mindenáron jobb passzba hozni. - Merre jártál báránykám? Mesélj.

by **Kevin Moren** Szer. Ápr. 08, 2015 8:30 am

are you hurt?

Nem tudom mikor lett ilyen fontos Arielle, mert már az elejétől kezdve kedveltem, de, hogy ez mikor fordult át ilyen mély barátságba, arról fogalmam sincs... Mi nálunk van férfi és nő között barátság, bár ez lehet, hogy csak amiatt van, hogy nem a nőkre játszom, mert oké, hogy megpróbáltuk egyszer, de valahogy olyan volt, mintha a testvéremmel smároltam volna, ami nem a legjobb érzés, és emlékszem, hogy aztán jót nevettünk rajta, mert igen, vicces volt, hogy nekünk még ez sem jön össze. De az igazat megvallva szerintem jobban aggódom érte, mint kellene, hiszen tudom, hogy tud vigyázni magára. Nagyon ügyes lány, én mégis halálra aggódom magam amiatt, hogy nem tudom, hogy pontosan mi baja van, mit csinált, hogy csinálta, és a legfontosabb, hogy miért sérült meg. Nekem ezt tudnom kell ahhoz, hogy ne kergessem ki az embereket ebből a szar világból. Mindenkire így reagálnék, akit szeretek; vagy épp kedvelek. Nem tudom... Ha Jonathan feküdne itt, akkor én ugyanúgy itt lennék, csak akkor munkának mondanám, ne tudja már, hogy aggódom miatta, hogy néz az már ki?
Nem mond ellent nekem a drága, adja is a kezét, én meg azonnal meg is fogom, hogy megtudjam milyen bajai is vannak különben agybajt kapok. Szerencsére nem érzem, hogy valami komoly lenne, vagy nagy fájdalmai lennének, de még azt a keveset is elakarom venni tőle, amennyire csak tudom, aminek következtében persze az én fejem fájdul meg, de érte ennyit képes vagyok elviselni. Mondjuk emiatt a lapockámon éktelenkedő karmolás is nyavalyog, de nem érdekel, volt már ennél rosszabb is. Azt hiszem....
A nem rég gondolatban emlegetett szamár is megjelenik, mire összevonom a szemöldökömet, mert pihennie kellene a lábával, nem pedig rohangálni, és ezt el is magyaráztam már neki, de mintha hidegen hagyná... Szuper, aztán elfertőződik a lába, és majd le kell vágni. Mekkora okosság járkálni... de azért elmosolyodok, mikor közli a szándékát, és egy kis mosolyt is küldök felé, mikor egy pillanatra rám néz. Nem hittem volna, hogy itt fogom látni, és nem úgy, hogy őt fektetem be, de valahogy melegséggel tölt el, mert nekem ő egy zárt könyv, amit lakattal csuktak le, és sosem fogom megérteni, mert nagyon még kedves hangnemet sem hallottam tőle... Arielle persze mosolyog aminek örülök, szóval nagy baja tényleg nincs, viszont Jon nagyon hamar lelép, én pedig csak nézem, ahogy sántít és a fejem ingatom. Ez nem lesz jó. - Hosszú.... majd elmesélem. - pillantok újra vöröském zöldes szemeibe, és ebből tudhatja, hogy jól tudom mi baja van, csak még nem mondom el, ezzel nem tereljük el a témát róla.
Hallgatni kezdem amit mond, és mindig egyre nagyobbra nyílnak a szemeim, főleg, mikor az ébenfarkasról beszél. Istenem, ezt nem hiszem el, mi van ezekkel a lényekkel?! Ennyire sokszor nem szoktak előjönni nappal, járnak akkor is, de nem az szokott lenni, hogy folyton beléjük futunk, most meg... ennyien nem szoktak a tábor körül lenni... - A picsába.... akkor hatalmas szerencséd, hogy ennyivel megúsztad! Nagyobb bajod is eshetett volna, ne ijesztgess engem! Egy ideig nem mehetsz el, minimum egy hétig, ha meg rossz vagy, tovább sem. - tudom, hogy ezt nem igazán tehetném meg, de szarok bele, hogyha így tarthatom biztonságban, ezt fogom tenni, nem érdekel senki véleménye sem. Ha kell azt mondom, hogy komplikációk léptek fel, vagy valami. - Igen. most látom, de ha... arra nem is akarok gondolni. - rázom meg a fejemet azonnal, mert belegondolni sem akarok, hogy mi lett volna, ha nagyobb baja esik. Azt nem éltem volna túl, senki sem szedett volna akkor össze, és önként mentem volna valami állat elé, vagy mentem volna az Őrtornyok közé.
- Az a lökött fej, ami hiányzott, agyon aggódta magát. - vágok felé egy grimaszt, de aztán leülök mellé, szükség is van egy kis beszélgetésre, viszont a karomat megmozdítva felszisszenek, arra még vigyáznom kell, nem gyógyulok én olyan gyorsan, pedig jó lenne. - Vadászni voltam, de nem jól sült el... - kicsit megmozgatom a sebes vállam, mert teljesen beállt, és görcsöl, de aztán belekezdek a mesébe. - Jonathan vadászni ment, engem meg érdekelt, hogy csinálja, és utána mentem. Ezzel gond nem is lett volna, de jöttek a négylábú kígyók, és hát nekünk estek. Én még egész jól megúsztam, csak a hátam karmolta meg az egyik, viszont Jon egész oldalát és lábát, azért sántít kicsit... - na ez meg neki nem fog tetszeni, de ő akarta tudni, hogy hol jártam.

words: 716 •• notes: szeretettel készült <3

by **Arielle Holland** Vas. Ápr. 12, 2015 12:02 pm

To my best friend, Kevin

A mai világban rettentően nehéz, talán még lehetetlenségnek is mondanám azt, hogy találj valaki olyat, akire mindig, minden körülmények között számíthatsz. Aki tudod, hogy ott lesz melletted, bármit is csinálj. Aki teljes vállszélességgel támogassa minden hülye ötletedet. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy nekem sikerült rátalálnom erre a valakire. Hú, ez most nagyon szentimentálisan hangzott, pedig biztosíthatom, hogy egyáltalán nem olyan értelemben gondoltam Kevinre. Persze, volt olyan időszakunk, mikor azt hittük, ebből több lehet, de a csóknál tovább nem jutottunk, ami valahol boldogsággal töltött el. Talán ha bonyolódtak volna a dolgok, az csak elrontott volna mindent. Arról pedig halvány lila gőzöm sincsen, hogy mihez kezdenék a barátsága nélkül. Ő az, aki miatt felkelek reggelente és aki miatt leginkább küzdök, harcolok a fajtánk fennmaradásáért.
A kezemet el akarom húzni tőle, mivel csak ebben a pillanatban esett le, hogy miért kérte... Nem elviselhetetlen ez a fejfájás, úgyhogy megbirkózom vele, de azt nem akarom, hogy neki is adjak belőle. De úgy fogja a kezem, hogy nem bírom elhúzni azt.
Figyelem, ahogyan Jonathan leteszi mellém az ételt, majd azon nyomban ki is sántikál, kérdésemre pedig nem is válaszol, csak megy előre a maga útján. Amikor viszont meghallom Kevin hangját, tekintetemet rá emelem és összeráncolom szemöldökömet. Ha tud arról, hogy mi történt Jonnal, akkor lehet nekem kéne jobban aggódnom. Mivel most valamiért úgy érzem, nem csak itt, a "gyengélkedőben" hallotta a fiú történetét. De jól ismerem már, hogy azzal is tisztában legyek, először nekem kell színt vallanom, így bele is kezdek az események elmesélésébe.
A reakciója egyáltalán nem lep meg, s habár próbálom csitítani és nyugtatgatni, tudom, hogy fordított helyzetben ugyanígy - ha nem őrültebben - viselkednék. - Tudom, tudom... Legközelebb jobban vigyázok, ígérem! - Megfogadom neki, s azon kezdek gondolkozni, hogyan tudnám az ígéretemet kivitelezni a valóságban. - Te is tudod, hogy mennem kell, mindannyiunk érdekében. De nem megyek egyedül, többet nem. - Talán ha valakit sikerül állandó felderítő társamnak beszervezni, akkor Kevin is megnyugszik és visszaenged. Bár amennyire félt és amekkora aggodalmat vélek felfedezni a szép kis szemeiben, félő, hogy tovább itt akar tartani majd. Vagy legalábbis megpróbálkozik majd vele. - Amúgy meg én sose vagyok rossz... - De azért, hogy ne legyen ennyire komoly köztünk a hangnem, mosolyogva figyelve biztosítom arról, hogy sose szoktam rossz lenni. Bár mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, azért megpróbálom viccesre venni a figurát. Az talán neki is segít majd ellazulni.
Bepárásodik a szemem, ahogy látom mennyire megviseli ez az egész, főleg, hogy pontosan tudom mi futott át a fején egy pillanatra. - Nem is kell ilyenre gondolnod. Nekem elhiheted, mikor azt mondom, hogy túl sokáig foglak még az őrületbe kergetni a hülyeségeimmel. - Megint viccesre veszem, mert nem akarom, hogy a történtek rányomják a bélyegüket a mai napunkra. De azért óvatosan megsimítom a karját, ezzel jelezve, hogy értem én a komolyságát is a dolognak. Viszont szerintem most mindkettőnknek szüksége van egy kis nyugalomra, ezért jobb, ha hanyagoljuk a túl komoly és legfőképpen a halállal kapcsolatos beszélgetéseket.
Figyelem, ahogy leül mellém, a szisszenését is hallom, ezért kérdőn pillantok a válla felé, de mivel belekezd a mondandójába, csendben maradok. "Vadászni voltam." Ez a két szócska visszhangzik a fejemben és érzem, ahogy egyre idegesebbé válok. - Ugye te most szórakozol velem? Kígyók? - Lassan kérdezem, minden szót egyesével kihangsúlyozva. - Kevin azok az izék tényleg kinyírhattak volna! Egy gyógyító ne hagyja el a tábort, ha csak nincs rá igen nyomós oka! - A hideg futkos a hátamon, ahogyan a négylábú kígyókra gondolok. Mindig is undorodtam tőlük, pláne most, hogy ennyire "megnőttek". Valószínűleg ha összefutnék velük, én is meghalnék, már csak a tudat miatt is, hogy egy kígyó van előttem. De legalább a támadásukat nem érném meg...
- Azért a kezeddel sincs minden rendben, ahogy látom... - Bólintok a válla felé, amit az előbb megmozgatott, csak akkor még nem tudtam, hogy miért tette. S várom a magyarázatot. Legszívesebben bele is bokszolnék, amire annyira hülye volt, hogy kövesse Jonathant, de előbb okoznék magamnak fájdalmat, mint neki. Csak tudnám mivel érdemelte ki az a lökött feje, hogy ennyire szeressem. - Amúgy... Jonathan? - Elfojtok egy mosolyt és komolyan érdeklődve várom ezt a felét a sztorinak. Később még úgyis kapni fog ezért az őrült magánakciójáért, ahogyan azért is, hogy megsérült. De majd csak akkor, ha már felépült... És nem fogja megköszönni. Most azonban inkább a részleteket hallgatnám, mert jelenleg kissé össze vagyok zavarodva a két fiú kapcsolatával kapcsolatban.

by Ajánlott tartalom

Kevin & Arielle

Kevin & Arielle

Re: Kevin & Arielle

Re: Kevin & Arielle

Re: Kevin & Arielle

Re: Kevin & Arielle

Re: Kevin & Arielle

Re: Kevin & Arielle