I'm too weird to live but too much rare to die...

by **Darius Fuller** Pént. Ápr. 17, 2015 9:05 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]

Mira & Darius

Lassan, hátamat a falnak tapasztva, szinte nesztelenül suranok a sötétben. Hogy mit csinálok? A legveszélyesebb dolgott, amit csak egy magamfajta, azaz mutáns tehet. Ez most itt az emberek területe.. Mondthatnám azt is, hogy most védtelen vagyok, de ez korán sem így van. Nem tehetnek semmit sem elenem, mert a fajtájuk gyenge, és sebezhető. Hogy akkor miért nem vonulok végig szimplán az utcán? Mert ez így sokkal izgalmasabb. Tudják, hogy a fajtám ide jár minden éjjel, és megfigyeljkük őket, és félnek... Retegnek tőlűnk. Talán meg is van a jó okuk arra, hogy ne legyenek olyan nyugodtak mikor leszál az est. Én speciel nem azért jövök ide, hogy bármelyik szerencsétlent is bántsam, csak a feladatom teljesitem. Infót gyüjtök. És hát persze itt sokkal könyebb élelmiszerhez és más egyébhez hozzájutni, mint odakint. Nem ez az első alkalom és szerintem nem is az utolsó, hogy besuranok ide. Hogy hogyan csinálom? Tudni kell időziteni és hát összintén nem igazán nehéz kicselezni azokat a diletáns őröket.
Az utcák teljesen üresek, minden szánalmas emberi lény az ágyában alszik, kényelmesen és biztonságban. Mondjuk az utolsó nem olyan biztos... Néhány hozzám hasonlót látok elsuhani az utca sarkon. Ők is azért vannak itt mint én. Még mindig a fal mellett haladok egy sötét utca sarka felé. Óvatosnak kell lennem, nem igazán szeretném, ha valaki észrevenne. Ma valahogy nincs kedvem a bonyodalmakhoz. Csak megszerzem, amit akarok és már itt sem vagyok. Lassan haladok a sarok felé és mikor már csak egy-két méterre vagyok, hirtelen váratlan dolog történik. Olyan amire még én sem számítottam. Egy ember fordul be a sarkon és egyenesen belém botlik. A fenébe... Még mielőtt bármi is történhetne, egy szempillantás alatt a háta mögött termek és a bal kezemmel a hátát a melkasomhoz szoritom és a szájára tapasztom a tenyerem. Érzem, ahogy reszket. Rettenetesen fél... Hangos zihálásban tört ki és tudtam, ha most elengedném a száját valószínű, hogy az összes őrt idecsősitené a sikításával. A vállánál fogva magam felé fordítottam és a hátát a falnak szoritottam. A kezem még mindig a száján volt. Ő pedig annyira le volt fagyva, hogy meg sem próbált védekezni. - Nyugalom... nem foglak bántani! - néztem a szőke lány rémült arcára.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Agnes M. Abramova

by **Agnes M. Abramova** Szomb. Ápr. 18, 2015 5:10 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]

Darius & Mira

In the shadows

Tudom, hogy nem kellene ilyenkor egyedül kószálnom a sötét utcák között, de a kíváncsiságom erősebb volt bizonyos szabályoknál, mi szerint késő este mindenki maradjon csak biztonságos helyen, főleg miután az utóbbi időben azt beszélik, hogy már nem csak mi vagyunk az eddig biztonságot nyújtó falak között, hanem mások is bemerészkednek, odakintről. Természetesen próbálják véka alá rejteni, ami az igazság, de hallottam ezt-azt és hazudnék, ha azt mondanám nem félek. Most is. Minden apró neszre összerezzenek, megtorpanok, lassan megfordulok vagy csak a hátam mögé pislantok lassan és óvatosan a vállam fölül. Bevallom rettenetesen félek attól, hogy egyszer állni fog ott valaki, hogy szembekerülök egy olyan... Hát valakivel vagy valamivel a falakon kívülről, ahová még sosem merészkedtem ki, még pedig soha egyszer sem volt hozzá elég bátorságom, még azon vagyok, hogy összeszedjem magam és van egy olyan érzésem, hogy a kíváncsiságom előbb-utóbb megint csak győzedelmeskedni fog a józan eszem felett és kifogok oda menni, egyedül. Természetesen a szüleim még csak nem is sejtik, különben ahhoz túlságosan el vannak foglalva a munkájukkal, hogy még arra is legyen idejük, hogy tudják mi van velem. Élek. Ez a fontos nekik azt hiszem. Tudom, hogy az élet ma már nagyon is értékes, sokkal értékesebb, fontosabb bárminél, miután annyian meghaltak, de megérte? Tényleg megérte?
Próbáltam nesztelenül járni, nem akartam zajt csapni, gondoltaimba merülve sétáltam végig higgadtan, sejtetlenül, hirtelen befordulva az egyik utcasarkon hirtelen lefagytam, amikor szembetaláltam magam valakivel, valakivel, akit nem ismerek, mégis szentül megvagyok győződve arról, hogy nem vagyok biztonságban. Sikításra akartam nyitni a szám, mire egy szempillantás alatt préselt erővel magához, a másik kezét pedig a számra tapasztotta. A vér is megfagyott az ereimben. Zihálni kezdtem. Bár még soha életemben nem álltam ennyire közel a halálfélelemhez, mégis mindkét kezemmel megragadva az övét próbáltam kiszakítani magam a szorításából, de nem ment. Levegő után kapkodtam... Szükségem volt néhány másodpercre ahhoz, hogy belássam így előbb fogok megfulladni, mint kiszabadulni innen, elszabadulni Tőle, ezért mélyebben kezdtem el lélegezni, de még mindig nagyon féltem. A következő pillanatban már a falat éreztem a hátam mögött. Még mindig rémült kikerekedett szemekkel néztem vissza abba az igézően kék, mégis félelmet keltő kék szempárba, miközben még pislogni is alig mertem. Mindkét tenyeremmel a falhoz tapadtam, pedig tisztában vagyok vele, hogy innen már nincsen hová hátrálni. Lassan bólintottam, ahogy a légzésem is lassabb lett. Még mindig a sikítás határán állok, de tudom, hogy addig nem fog elengedni, amíg látja, hogy meg nem nyugszom valamennyire. Én viszont annál jobban félek, minél tovább tart ebbe a helyzetbe kényszerítve.

[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this link.]

by **Darius Fuller** Pént. Ápr. 24, 2015 4:14 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]

Mira & Darius

Én mindig azt tanácsolnám az emberekben, hogy hiába éltek a szerintettek biztonságos tornyokon belül, soha nem mászkáljatok odakint sötétedés után, mert az éjszaka más lények birodalma és itt most nem csak magunkra céloztam, hanem nálunk sokkal veszélyesbb dolgokra. Az emberek valahogy mindig is sebezhetőbek voltak, ha elveszették az egyik érzéküket, mint például a söttben a látásukat... Tehát csak vigyázni, mert sosem tudhatod, mi történik a következő pillanatban... Azt hiszem most én estem bele egy ilyen csapdába. Mégis mi a fenét keres egy ilyen ártatlan emberi lény az utcán ilyen későn? Talán nincs jobb dolga otthon, mondjuk lakkozni a körmeit, vagy nem is tudom magazinokat böngészni? Igen, tisztában vagyok vele, hogy ezek a fogalmak mit jellentenek, hisz nap mint nap bejárok ide és tudom, hogy miket csinálnak az emberek unalmukban. Hisz az a dolgom, hogy megfigyeljem őket, és felmérjem, hogy a szokásaik mennyiben térnek el a mieinktől azt leszámitva, hogy korán sem vagyunk egyformák. Már mint ami őket illeti gyengék és beszariak...
A kezem még mindig a szőke lány száján van, aki még mindig úgy néz rám, mintha szelemet látna. Általában nem igazán lehet megkülömböztetni egy átlag embertől, hisz külsőre teljesen olyanok vagyunk mint Ők. Ő viszont egyből megérezte, hogy nem vagyok ember, hogy én valami teljesen más vagyok. Nem tudom, hogy egyáltalán találkozott-e valaha egyetlen mutánsal is, de nem hinném, hiszen úgy retteg, akár csak egy gyerek. Fél tőlem,nem is kicsit, minden porcikája remeg és tudom, hogy menekülni akar. Most magam sem tudom, hogy mihez kezdjek... Könnyűszerrel megölhetném, és még csak bűntudatott sem kellene éreznem, hisz a fajtája is megölt belőlűnk már jónéhányat, vagy még mindig kinozz... De nem mégsem akarom megölni, az nem Én lennék. Érzem ahogy lassan lassúl a légzése de még mindig retteg. Hmmm.... ember létére igazán dögös darab. Mondjuk akár a helyzetett is kihasználhatnám, hogy tehetetlen... Gyakorlatilag bármit megtehetnék vele, de nem... Most ennél sokkal fontosabb dolgom is van. - Most lassan elengedem a szád, de ha síkitani mersz... Figyelmeztetlek! Lesz mitől félned... - néztem közvetlen közelről a réműlt szempárba. - Bólints ha megértetted! - A bólintásra lassan elengedtem a száját. Egy pillanatig azt hittem mégis csak sikitani fog, de aztán még sem tette. Úgy bámult rám mint aki egyszerre retteg és egyszerre meg van babonázva.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Agnes M. Abramova

by **Agnes M. Abramova** Szomb. Ápr. 25, 2015 1:42 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]

Darius & Mira

In the shadows

Még mindig remegtem minden apró kis porcikámban. Tudtam, hogy semmi esélyem sem lenne, ezért inkább arra fektettem minden energiám és lélekjelenlétem, hogy valamelyest kiegyenlítsem a légzésem, más különben összefogok esni és az most nem lenne valami szerencsés, nem mintha így most nem lenne végem vagy... Fogalmam sincs mit akar velem. De nem épp bizalomgerjesztő, inkább a frászt hozza rám minden pillanatban egyre csak jobban. Lassan bólintottam, hogy megértettem, amit mondott, csak engedjem már el. Lassan le is vette a kezét a számról. Sikítani akartam, de egyrészt képtelen voltam rá, másrészt egy árva hangot sem tudtam kipréselni magamból, csak mozdulatlanná meredve a falhoz préselve magam álltam vele szemben és le sem tudtam venni a szemem az övéről. Túl közel van és egyenesen a szemebe néz, én pedig le sem tudnám tagadni, hogy mennyire félek Tőle. Kiszeretnék szabadulni innen. Elfutni, elrohanni és meg sem állni addig, amíg valahol jó messze Tőle újra biztonságban nem leszek. Te jó ég... Még mindig nem akar elengedni. Engem pedig már a kétségbeesés következő stádiuma fojtogat. Lassan, nagyon lassan mindkét tenyeremmel a falhoz tapadva próbáltam meg elhúzódni balra, Ő pedig követett, lépésenként, de még nem estem pánikba. Ugyanígy megpróbáltam a másik oldalon, a jobb oldalán kibújni ebből a rémisztő közelségből, de megint csak szembe találtam magam vele és azzal az igéző kék szempárral.
- Ha... Ha nem akarsz bántani, akkor engedj el. - Mondtam egészen halkan és mivel szinte alig pár centi választ el minket egymástól így is tökéletesen jól hallotta minden egyes szavamat, a tekintetem azonban lesütöttem.
- Félek! - Néztem fel rá bátortalanul, de azt az egy szócskát mégis határozottan ejtettem ki. Még a vaknak is világos lenne ez a tény, hogy mennyire félek is most Tőle.

by **Darius Fuller** Pént. Május 01, 2015 5:11 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]

Mira & Darius

Sokszor gondolkodtam azon, hogy mi lesz ha egyszer rajtakapnak, amint a tornyokon belül lopakodok?! Arra számítottam, hogy ha rajtakapnak, akkor valószínű, hogy bezárnak egy szűk lyukba, drótokkal leszek tele és állandóan gyógyszerekkkel tömnek majd, mint egy gyogyóst. Egyszóval kisérleteznek rajtam, mint egy nyulon, vagy mint azokon, akiket már sikerült elkapniuk. Hogy honnan tudodom? Ezt mindenki tudja az én világomban. Tudjuk, hogy rettegnek tőlünk, de pont annyira vonza őket az ismeretlen. Néhányan túl óvatlanok voltak és elkapták Őket. Én mindigis azt hittem, hogy nem kapnak rajta, erre belebotlok egybe. És pont egy ilyenbe? Hát ez kissé sérti a férfi egómat. Legalább egy vagy két nagydarabb álatt kapott volna el és nem egy szőke cicababa. Talán elkerülhetném, azt hogy lebuktasson... Istenem, egyetlen mozdulattal meg tudnám ölni..., de mégsem teszem... Be akar árulni? Hát csak tegye... Úgysem hinne neki senki, és ha mégis, addigra én már rég otthon lennék... Otthon, odakint. Oda már nem mernek kimerészkedni, de ha mégis szt hiszem vacsora lenne belőlük.
Lassan vettem le a kezem a falról, kissé hátrébb léptem szabad utatt biztositva neki. Nem fogom visszatartani, hisz megigértem ha nem síkit nem bántom és Ő nem sikitott. - Most pedig menj... Menj és áruld el hogy találkoztál eggyel! Egy szörnyeteggel,odakintről! had tudják csak, hogy nincsenek olyan biztonságban, mint gondolják. De ne feledd, te sem leszel megdicsérve, mert idekint járkálsz ilyenkor! - húztam egy gonosz félmosolyra a számat. Tudom, hogy neki nem kellene idekint lennie ilyenkor. Hisz a fajtája sejti, hogy éjszakánként nincsenek egyedül. - Tudom, hogy félsz! - simitottam el a haját az arcából. - Van is mitől! - hajoltam egész közel a füléhez, és halkan sutogtam. Tudom, hogy retteg és nem baj, ha Ő azt hiszi van is mitől rettegnie.

[You must be registered and logged in to see this link.]

by **Agnes M. Abramova** Szomb. Május 02, 2015 10:46 am

[You must be registered and logged in to see this image.]

Darius & Mira

In the shadows

Egy szörnyeteggel odakintről... Ezek a szavak csengtek az elmémben. Szörnyeteg. Igen, az. Azaz minket így neveltek, erre, hogy ők nem mások, mint visszataszító állatok, szörnyetegek, akiktől van okunk félni és félnünk is kell os soha semmilyen körülmények között se merészkedjünk a közelükbe. Én pedig pontosan odakerültem. A közelébe. Túl közel van. Én pedig moccanni sem vagyok képes. Futni szeretnék, vissza sem nézni, de őszintén abban sem vagyok biztos, hogy hátat mernék-e fordítani neki, valószínűleg nem, de abban biztos vagyok, hogy addig meg sem állnék, amíg biztonságban nem érezném magam. De az igazság az, hogy nem látom a szörnyeteget... Igen, tudom, látok valakit, akitől szörnyen, rettenetesen félek és ettől olyan rémisztő.
- Neked ahhoz semmi közöd. Az én dolgom. Egyedül. - Ezt nagyjából jól sejti. Meg is ölnének, ha megtudnák. Na jó, az anyám kiakadna, de abban nem kételkedek, hogy elhinnék-e a kis mesémet. A szüleim nem kételkednek bennem, sem pedig a szavamban. Én mégis hazudok nekik, becsapom őket. Erre nem vagyok büszke. Én kételkedek abban, amit olyan gondosan és alaposan az eszembe véstek. A saját eszemmel akarom megérteni, felfogni, látni... Erről pedig senki sem tudhat, senki sem, de kifogok menni, ha nem ma, akkor holnap vagy azután, de megteszem és senki sem beszélhet róla, mert senkinek sem fogok beszélni róla, egyelőre legalábbis nem, jobb így. A hideg futkosott a hátamon szavaitól. A fejemet oldalra fordítottam, amikor közelebb hajolt hozzám, éreztem magamon a leheletét, de nem akartam látni, nem akartam ránézni, ezért elfordítottam a fejem és próbáltam megállni a két lábamon, összeszedni magam. Amint engedte oldalt lépkedve kiszabadítottam magam a közelségéből és lassan hátrálni kezdtem, de még mindig szemben voltam vele. Azon gondolkodtam, hogy ezt ugye nem valami beteges játék, hogy elhiteti velem, hogy elenged, elmehetek, aztán amikor kezdem elhinni, akkor vége. Mert akkor inkább essünk túl az egészen. Nem akarok futni, sem menekülni. Lassan lépésenként kerültem egyre távolabbra Tőle, amikor szintén lépteket hallottam, csakhogy a hátam mögül. Ezekről a léptektől azonban jól tudom, hogy ez az őrség.
- A fene! Gyere... - A mellkasánál fogva kezdtem el tolni hátrafelé, abba az utcába behátrálva vele, ahonnan pár perccel korábban kifordultam, Ő pedig kisebb halálfélelmet keltett bennem.
- Én befogtam a szám, most Te jössz. Ne buktass le... - Húztam be magammal egy lépcsőlejáró legaljába, ahol bár nem bővelkedhetünk helyben, de legalább elég sötét ahhoz, hogy minket is elrejtsen.

by Ajánlott tartalom

I'm too weird to live but too much rare to die...

I'm too weird to live but too much rare to die...

Re: I'm too weird to live but too much rare to die...

Re: I'm too weird to live but too much rare to die...

Re: I'm too weird to live but too much rare to die...

Re: I'm too weird to live but too much rare to die...

Re: I'm too weird to live but too much rare to die...

Re: I'm too weird to live but too much rare to die...