Nanda & Nestor

- Értem – viszonzom a pillantását, és pontosan úgy nézek rá, mint aki tisztában van vele, hogy részinformációkat kapott, de voltaképp nem is várt többet. Igazából azt is megtehetné, hogy megtagadja a választ, vagy egy-két szóba sűríti a lényeget. Mitől is bízna bennem? A helyében én sem tenném.
Beeresztem a farkasok közé, és érdeklődve szemlélem a műsort. Az elsőt viszonylag hamar az uralma alá vonja, ügyesen kiválasztja a domináns példányt, gyakorlott szeme bizonyára könnyedén kiszúrja az erre utaló jeleket. Ám amikor összecsuklik a teste, megtörik a nyugodt szemlélődésem, és a homlokomat ráncolva, rá fókuszálva, automatikusan közelebb lépek néhány lépést. De hamar leesik, hogy mi is történt pontosan. Ekkor inkább csak kiadom a parancsot, és gondolatban a saját hülyeségemet szidva visszasétálok a helyemre.
Utálom, mikor így átvágom magam. Ha nem figyelek oda, még mindig dominálnak rajtam az emberi vonásaim. Bár neki nem hiszem, hogy feltűnt belőle bármi is, a vicsorgásból egyértelműen leszűrhető, hogy momentán jobban lefoglalja, hogy utáljon a rábízott feladatért. Ez pedig megnyugtató.
A sokadik próbálkozás után viszont látom rajta, hogy fáradt, ma már valószínűleg nem képes többre. Kicsit azért csalódott vagyok, legfőképp az anyag miatt, ezek szerint mégsem elég hatásos...? Az eszem azon jár, hogy mi lehet a probléma, mikor lenyomom a gombot, és kiereszteném – nem akarom, hogy a fáradtsága akkora előnyt adjon a farkasoknak, hogy elérhessék, és komolyabb kárt tegyenek benne –, ám mikor helyette az egyik állat ugrik ki a ketrecből, szinte a szívverésem is leáll. Bár nem fogom fel azonnal, hogy mi történt, érzem, hogy a tények lassú lávafolyamként kezdik magukba olvasztani a tudatom, és velük együtt roppan össze a gát is, ami a riasztó emlékképeket tartotta féken.
Azonnal lenyomom a gombot, hogy visszazárjam az ajtót, mielőtt teljesen kiérne, de már elkéstem vele. Az ébenfarkas alig néhány méterről vicsorog rám. Fél füllel, tompán hallom a szavakat, hogy maradjak nyugodt, ne mozduljak, fel sem fogom, hogy kitől erednek ezek az utasítások, csak egyet tudok: hogy képtelen vagyok engedelmeskedni nekik. Ösztönösen hátrébb lépek, míg neki nem ütközök a falnak, úgy lapulok hozzá, mint egy reszkető kis állat, a tekintetem pedig kétségbeesetten menekülési útvonalakat keres, de tudom, hogy túl messze az ajtó. Azt hiszem, körülbelül ennyi volt, amire logikus gondolkodás kategóriában képes voltam. Az arcomon tisztán látszik a csontig hatoló félelem, sikítanék, ha tudnék, de még a sikolyom is a torkomra fagyott. Nem úgy, mint azon az éjszaka... az agyam szédítő sebességgel kockáról kockára újrapörgeti az eseményeket, hiába tiltakozom ellene.
Egyértelmű, hogy másodpercek kérdése, és rám ugrik a farkas, mégsem tudok mozdulni. Valahol ekkor tűnik fel, hogy még mindig nem történt semmi... sőt, ahogy jobban fókuszálni próbálok, látom, hogy az állat, ha lassan és bizonytalanul is, de távolodni kezd. Mi a...? Könnybe lábadt szemeim az üvegfal felé fordítom, és az alanyt vizsgálom. Ő...ő lenne az? Ismét hallom az utasítását, de ahogy összeáll a kép, és feltámad bennem a remény, hogy nem feltétlenül fog széttépni, mint egy darab húst, képtelen vagyok lassítani, szinte futva teszem meg a pult és a fal közötti rövid távolságot, és szinte rávetem magam a gombra, majd amint felnyílik az ajtó, és kilép az alany, azonnal újra lezárom.
A következő pillanatban már csak az ugró farkast látom, ahogy sárga szemeivel célba véve, felém repül az vezérlő irányába. Sikítva bukok le az asztal alá, hallom az iszonyú csörömpölést, és a vadállati morgást, és míg a rém összerakja, hogy nem sikerült elkapnia a zsákmányt, a pult alatt átbújva már rohanok is az ellenkező irányba. Az üvegkalitka felé. Az egyetlen felé, aki jelen pillanatban megmentheti az életem.