Noah & Kim

Átlagos nap(lenne) átlagos környezet, átlagos átlagosság – tehát minden végtelenül (és talán végzetesen is) átlagos. Ezzel viszont semmi gond, hiszen vannak, akik ehhez szoktak hozzá, ez teszi ki az életük legnagyobb részét és köszönik szépen, de nem kérnek az átlagon felüli eseményekből. Kivéve persze, mikor nem a kérésen van a hangsúly, hanem sokkal inkább a kapáson – és nem, itt nem arra gondolok, mikor kapás van a zsinór végén (legyen az szokásos halászati tevékenység vagy nemi kapcsolat kezdeményezésének eredménye), sokkal inkább arra, mikor akarva-akaratlan a probléma teljes körítésével együtt szakad az ember nyakába.
Hogy mit érzek és miért? Kiszöktem a "bázisról" , mert dolgom akadt. Találkozni a világ legszebb nőjével, aki egy mutáns. De nem érdekel. Ő is ember, él és lélegzik, semmivel sem különb. Mutánserővel felruházva. Na és aztán? Zavarnak ezek a kérdések. Eddig sose zavart, hogy ki mit gondol rólam, most pedig? Az út ami azzá tett, ami ma vagyok. Teljessé válik a zavar. Mégis mit teszek? Miért? Miért akarom ezt? Mi az ami ilyen értelmetlenül veszélyes és hülye ötletre biztat? Rém unalmas lenne az életem, ha nem történnének ilyen  furcsaságok a környezetemben.
Amikor már elég messze voltam a "bázistól", meg annál közelebb a találkozó helyhez, egy szokatlan füttyjelet adtam le. Jelentése: Egyedül vagyok.
A játszmák egyhangú szólama, a kihaltság egyféle fogalma, s az, hogy a sötétség árnyalata betölti a terepet, csak egyre inkább arra ad kedvezményezést, hogy szórakozást találjak magamnak, így válok talán egyre őrültebbé, s őrültebbé szép lassan, míg nem előjön a szadista énem. Nem vagyok elmebeteg, de a védelem...többet ér. A Nővéremet is meg kell védenem és Kimet is. Űzött vadként rohanhatnék, de mégis megfontoltak, kimértek és igen céltudatosak a lépteim. Tisztában vagyok azzal, hogy mit akarok, s most még csak nem is gyűlölöm magamat miatta.

/Bocsi a várakozásért és a rövidségért /