Nanda & Nestor

Óriási kutatóbázist hoztak létre a városban. A feladata hivatalosan a mutáns állatok felderítése és a velük szembeni hatékony védelemre vonatkozó kísérletek lebonyolítása, de titokban más is zajlik idebenn. Valami, amit egyesek talán megvetnének és kegyetlenségnek titulálnának. Szívük joga. Ám amiről az ember nem tud, az ugyebár nem fáj.
Miattuk csinálunk mindent. Azért a nyolcezer emberért, akiknek menedéket nyújtottak ezek a tornyok. Valamiért még mindig így szokás őket emlegetni: nyolcezer. Pedig az ember gyorsan szaporodik. Huszonegy év pedig majdnem egy egész generáció. Egyszer ki fogjuk nőni a védett területet, a nyersanyagkészletünk talán még annál is hamarabb elfogy. Ezért minél hamarabb meg kell találnunk a módját, hogy odakint is boldoguljunk. Ehhez pedig kellenek a mutánsok.
Mint például ez a példány, akit épp most hoznak elém. Nemrég zártam le egy sikeres projektet, az alanyt más jellegű kutatás céljából átszállították tőlem, de a kerék nem áll meg. Máris kapok egy újat: a 7243-asat. Kimérten biccentek az őröknek, de nem mutatkozok be. A hely alapján tudják, ki vagyok. Csendben, komoly tekintettel hallgatom a rövid beszámolót, vagyis hallgatnám, ha az alany nem vágna folyton közbe. Eléri, hogy a felületes szemle után most először tüzetesebben is rápillantsak.
Valóban jó dolga lehetett eddig, a testén sehol egy karcolás, bőre szinte hibátlan, leszámítva az arcán húzódó heget. Miközben az adatait hallgatom, a pillantásom elidőzik ezen a titokzatos vonalon. Hamar meg is kapom a választ a néma kérdésre: gyorsabb regenerálódás. Ez érdekes. A kutatások egyik súlypontja egészen biztos, hogy erre helyeződik majd.
Az agresszivitáson nem csodálkozom, már az elmúlt jelenetből is látni, hogy nincs megfelelően betörve, nem szokta meg a totálisan alárendelt pozíciót, ez pedig bizonyára az előző kutatója hibája. Enyhén meg is emelkedik a szemöldököm, amikor az addiktív viszonyt említik, de leginkább akkor válik világossá a történet, amikor bizonyos kutatások leállításáról beszélnek. Ezek szerint kétoldalú kapcsolat volt. Nem csoda, hogy nem haladt semmire a projekt, ingatom a fejem egy apró, helytelenítő sóhaj kíséretében. Sosem értettem az ilyen embereket. Kutató létükre hogy mehetnek ilyen messzire egy mutánssal szemben? Hiszen ezek csak alanyok, tesztpéldányok, vadállatok...
Mintha csak bizonyítani akarná a gondolataimat, felmorran, a tekintetem pedig a paraméterei vizsgálata helyett ismét az arcára siklik. Dühös. Kifejezéstelen képet vág, hiszen az arcizmai zsibbadtak, de az rögtön látszik, hogy a szemei haragot és gyűlöletet sugároznak. Az őröknek ismét rántaniuk kell a láncokon, hogy nyugton maradjon.
Csodás... úgy látom, lesz dolgom vele. Aláírom, amit kell, majd átveszem az aktáit a férfitól, és ismét csak biccentek neki. Nem szokásom feleslegesen jártatni a számat. Elindulok a labor mélyén található cellák felé, és elvárom, hogy az őrök kövessenek. De hisz’ úgyis tudják a dolgukat.
Megállok az egyik üvegfalú helyiség előtt, és a megfelelő kombinációt használva kinyitom a zárat. Belülről teljesen fehér, ablaktalan gumiszoba, a folyosó felőli falát leszámítva, ami vastag, golyóálló anyagból készült, és csak kívülről látni be rajta, belülről hiába üveg, ugyanolyan rideg és átláthatatlan, mint a többi. A matracon és az anyagcsere folyamatokhoz szükséges berendezésen kívül szembántóan üres.
Szótlanul várom, hogy az őrök bevigyék az új foglyot, és miután mindennel végeztek, elhagyják a részleget. Az ajtó ugyan automatikusan visszazár, de a falakon belül maradok. Fürkésző szemeim az új alanyomra függesztem.
- Az első kutatást három óra múlva indítom, addig nem kötöm meg, hogy mit csinálj. Ha meg akarnál nevezni, Zakharova professzor néven megteheted – a keresztnevem szándékosan nem közlöm, nincs szüksége rá, hogy tudja. És nincs is más, amit így hirtelen meg kellene osztanom vele, így megfordulok, és távozási szándékom jeléül a kezem a megfelelő helyre illesztem.

Hallom magam mögött a tompán visszhangzó lépteket, és olykor-olykor a láncok csobogó csörrenését. A fülem már hozzászokott ehhez a fajta zajhoz, húsz éve, hogy a labor és a szűk környezete jelenti a lakhelyem, otthonomnak azonban még egyszer sem neveztem. A szememnek is természetes a különböző bilincsek és láncok jelenléte az állatok és mutánsok féken tartása végett, mintha ez is a ruházatuk része lenne. Rég nem gondolok már bele, hogy a funkció mellett érzetekről is lehet szó.
- Hagyják rajta – hangom talán keménynek tűnik, ahogy kiadom a parancsot, de számomra ugyanolyan megszokott és határozott, mint mindig, amikor dolgozom. Nem szokásom kockáztatni. Ha később esetleg szó is lehet arról, hogy megszabadítom a tagjait, azt ki kell érdemelnie. Egyelőre azonban ismeretlen a számomra. Ráadásul nem is a legjámborabb fajta, ahogy az eddigiek alapján megfigyelhettem. Nem mintha nem tudnám megvédeni magam vele szemben, de mindennek megvan a maga rendje és ideje. Úgy vettem észre, hogy nagyon is nevelésre szorul.
Így csak a nyakpántjától fosztják meg az alanyt, a bilincsek kulcsáért azonban nyújtom a kezem. Bele is illesztik, mielőtt távoznának. Megosztom vele, amiről úgy vélem, egyelőre tudnia kell, majd megfordulok, és távozni készülök. A hangja azonban megállítja a mozdulatom. Hallom a tompa fémhangot is, ahogy közelebb lép, és reflexszerűen visszafordulok. Nem lehetek biztos benne, hogy nem akar megtámadni.
A tekintetem az övével találja szemben magát, egyáltalán nem habozik belenézni. A természete büszke, ez első ránézésre is látszik. Egyelőre viszont nem teszek semmit, hiszen megállt, igaz túlságosan közel jött, de a bilincsek miatt nem tehet olyat, amit ne tudnék kivédeni. Bár a szavai alig érthetők, tudom, mire gondol. Elégedetlen.
Mielőtt azonban válaszolhatnék, még egy lépést közelít, ujjai pedig meztelen karom után nyúlnak. Tekintetem követi a mozdulatát, és hamarosan meg is érzem az érintést, de megvárni nem várom meg, mi a célja vele. Másik kezem nyomban megragadja a csuklóit összekötő láncot, és határozottan lerántom, egészen addig, amíg a válla és karizmai megfeszülnek, és nem engedik lejjebb húzni a bilincset. Egy idő után megakad a levegőben, karhosszát tekintve a markom pedig az ágyékánál áll meg, a mozdulat hevében kezem akaratlanul a nadrágjához ér, de ha már így alakult, nem is húzom el riadtan, mint egy kislány. Azt akarom, hogy engedelmeskedjen nekem, és ez csak úgy fog menni, ha a határozottságomat egy pillanatra sem látja megingani.
A cél persze teljesül, a lánc vonja magával az ő kezeit is, így lesiklik rólam a tapintása.
- Szóval a cuccaid hiányolod? – szólok most először hozzá, úgy, hogy közben a szemébe nézek. Nem nehéz, hiszen alig van köztünk távolság.
- Azok sajnos nem fognak átkerülni ide. Itt minden az én akaratom szerint történik, lényegtelen, hogy te mit akarsz – közlöm vele szárazon, és hogy nyomatékot adjak a kijelentésnek, ujjaim megmozdulnak, és szorosabbra fogják a láncot. Kézfejemen súrlódik ruhája anyaga, bütykeim neki-nekinyomódnak altestéhez.

Veszi a bátorságot, és megérinti a karom. Nem tudom, támadni akart-e, vagy... ha nem, akkor elképzelni sem tudom, mi vette rá erre a lépésre, de eszem ágában sincs megvárni, amíg kiderül. Megragadom a láncát, és erősen lerántom a csuklóit, számolok vele, hogy esetleg tanúsít némi ellenállást, hiszen tudom, hogy alapvetően erősebb nálam. És nem csak azért, mert nő vagyok, ő pedig férfi. Tanultam önvédelmet, egy ilyen világban ez elkerülhetetlen, egyetlen férfinak sem lennék könnyű, védtelen préda.
Az ok itt pontosabban az, hogy mutáns, és mint olyan, a fizikai ereje is megnőtt egy emberéhez képest. Nem is jönnék be a cellájába segédeszközök nélkül, még így sem, hogy meg van bilincselve. Nem kockáztatok. Volt alkalmam megtanulni, hogy a kutató sosem bízhat meg a kísérleti alanyában, az bármikor ellene fordulhat. Eszemben sincs úgy járni, mint az apám.
Azonban minden másodpercek kérdése csupán, a gondolataimat az az apró észrevétel pukkasztja ki, hogy a mozdulat hevében hozzáértem a nadrágjához. Nem volt szándékos, de ha már így alakult, nem veszem el a kezem. Előbb-utóbb úgy is meg kell tanulnia, hogy minden téren én vagyok az úr. Azt teszek vele, amit csak akarok.
A cuccait pedig nem véletlenül nem szállíttattam át. Meg is lepődtem, hogy ennyi „ajándékot” szerzett. De most már erre is tudom a magyarázatot: az előző kutatójával folytatott érzelmi viszony. Még mindig felháborít, hogy hogy lehetett ennyire felelőtlen az a nő. Itt nem lesz ilyesmi, új helyre került, ezt neki is tudomásul kell vennie, az elsődleges cél pedig a kutatás sikeressége, nem az ő kényelmi állapota, viszonya vagy bármi ilyesmi. Elégedjen meg azzal, ami van. Elvégre nem kell a földön aludnia, mint az állatoknak.
- Mert ez nem egy hotel. Itt semmi sem a tiéd, maximum, ha úgy döntenek, hogy használhatod – szúrom a szeme kékjébe a pontos választ, ha már ilyen közel van. Ahhoz képes, hogy mutáns, egészen szép színe van.
Szorítok a lánc fogásán, hiszen az őrök azt mondták, a viselkedése provokálásra kiszámíthatatlan. Attól függetlenül pedig, hogy az iménti szavakat nem annak szántam, az a gyanúm, hogy neki nem fog tetszeni. Felkészülök hát az esetleges agresszív viselkedésre, de ehelyett valami egészen más történik. Annyira váratlanul ér, hogy néhány pillanatra nem is tudok reagálni.
Felém löki a csípőjét, félreérthetetlen jelet küldve ezzel szándékairól. Ledermedek. A gyomromban azonnal összeszorul valami. Ahogy ujjai lassan haladva mozdítják el a láncot makacsul egyenesben tartó kezem, és a derekam felé közelítenek, realizálódik bennem, hogy nincs annyi erőm, hogy távol tartsam. Mikor felém hajol, és lejjebb is közelebb dörgölőzik hozzám, íriszeim egészen kitágulnak a döbbenettől.  Ez meg mit akar?  Hogy meri?
De a rebbenésnyi zavartság vagy riadalom alig néhány másodpercig tart csupán, aztán elönt a düh. Nem is tudom, rá vagy magamra vagyok-e mérgesebb, hogy így kizökkentett. Pedig nem volt agresszív, mégis elérte, hogy egy pillanatra megijedjek tőle. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Sem neki.
Ahogy magamhoz térek, hirtelen lökök rajta egyet, és a meglepetését valamint a saját lendületemet kihasználva nekinyomom a falnak. Hogy biztosan nyugton maradjon, pedig jobbommal előrántom az övemen tartott, viszonylag kis méretű kést, és a nyakának szegezem.
- A helyedben nem mozdulnék, lábas kígyó karmából készült a pengéje, ami tudtommal elég jól hasítja a bőröd, de akár ki is próbálhatjuk, igaz-e a jelentés.
A szemeim szikráznak a dühtől, bal kezem pedig még mindig a kezeit fogva tartó láncot szorítja.
- Még egy ilyen próbálkozás, és nem fogok habozni – sziszegem, és a tekintetem ismét az övébe mélyesztem, hogy megbizonyosodjak afelől, megértette-e.

Egészen jól fogadja, hogy nem fogja visszakapni a dolgait, legalábbis a beharangozott agresszivitáshoz képest. Nem támad, úgy tűnik, van annyira előrehaladott, hogy képes kezelni a dühét, jelenleg legalábbis még a tűréshatárán belül marad.
Mást tesz helyette.
Ami utólag belegondolva lehet, hogy az én hibám, de ez ebben a pillanatban nem jut eszembe, csak azt fogja fel az agyam, hogy mutáns, erősebb nálam, és úgy közelít felém, mint egy ösztönét csillapítani készülő állat. Én pedig megijedek tőle egy pillanatra, és inkább védekezésből, semmint támadásból lököm neki a falnak, és szorítom a torkához azt a kést. Fogalmam sincs, hogy ő mennyit fog fel ebből az egészből, nem tudom, mik voltak a szándékai, de arra tanítottak, hogy sose várjam meg, hogy mi sül ki egy számomra kedvezőtlenül induló szituációból. Máshogy nem fogom tudni megvédeni magam.
Meglepetésemre belehajol a késembe, és szándékomon kívül megvágom a bőrét. A vércseppek lustán gördülnek le megfeszült inai mentén. Magára vonzza a tekintetem, pedig tudom, hogy nem lenne szabad levennem róla a szemeimet.
- Nem tudom, mit tettek veled, de ha nem engedelmeskedsz nekem, hidd el, tudok rosszabbat mutatni. – A hangom elhalkul, már-már suttogósra válik, de az éle és a komolysága megmarad. Nem szeretek fenyegetni, elvégre én nem az erőszak emberének szerződtem; kutató vagyok, de attól tudatnom kell vele, hogy mi fog következni, ha dacol velem, és nem teljesíti a parancsaimat, mi több, ha ellenem fordulna. Ezt pedig úgy kell előadnom, hogy hihető is legyen.
Annak azonban nem örülök, hogy már nem tartja féken a penge. Nem fél tőle, ezt most demonstrálta az orrom előtt. Ez pedig azt jelenti, hogy tényleg ki kell találnom valami más módszert, amivel hatást gyakorolhatok rá.
A tekintetem a nyakáról visszatalál az övéhez, és próbálok minél inkább úgy nézni, mint akinek a szavában eszébe se jusson kételkedni.
- Titeket mutánsokat – ejtem ki különös hangsúllyal a szót – már ennyi is puszta ösztönlénnyé változtat? És még azt mondjátok különböztök az állatoktól?
Lassan emeli fel a kezeit, jelezve talán, hogy nem támadásra készül, én pedig eleresztem a láncot, és a nyakától is visszavonom a kést, de egyelőre még nem teszem el. Hátralépek előbb egyet, majd kettőt, most veszem csak észre, hogy a mellkasom kicsit szaporábban mozog, mint kellene. Megpróbálom teljesen stabilizálni a légzésemet... a francba, tényleg megijesztett az előbb.
- Ahhoz előbb bizonyítani is kell – jut eszembe, hogy ez talán még a segítségemre lehet a kutatások során. Nemsokára kezdődik is az első vizsgálat. Nagyban megkönnyítené a dolgom, ha nem ütköznék lépten-nyomon ellenállásba.
Ezt mindegy zárszónak is szánom, miután megbizonyosodok afelől, hogy nem támad meg, visszamegyek az ajtóhoz, és kilépek a folyosóra.
- Két és fél óra múlva kezdünk – illesztem a helyére a zárat.

- Valóban. – Zárom rövidre ezzel a témát, most nem célom kifaggatni arról, mi mindennek is vetették eddig alá. Majd úgyis megtudom az aktáiból. Egész vastag tömb, jó kis esti olvasmánynak tűnik.
A nyakából kicsorduló vérre azonban nem tudok nem odanézni, pillantásom körbetapogatja a sérült területet, majd figyelmem a feszítéstől kidagadt inakra kalandozik. A nyaka erős, ádámcsutkája finom árnyékot vet napfénytől elszokott, halvány bőrére, izmai szinte szememmel is kitapinthatók; milyen... de inkább megszakítom a gondolatot, és a pillantásomat visszakormányozom a tekintetébe. Dacosan néz vissza rám.
A szavaimra felhorkan, és felszegi a fejét, büszkén, talán sértetten is, a pengém ezzel még jobban belefúródik a testébe. Mikor világossá válik számomra, hogy ettől függetlenül még mindig nem akar rám támadni, visszább vonom a késem. Hiszen eredendően sem akartam megvágni, most még nem, csupán rá akartam ijeszteni, hogy tudja, hol a helye. Erre azonban úgy tűnik, nagyon másfajta módszert kell kitalálnom. Ez világos. Az efféle fájdalmat bizonyára megszokta már. Ami persze csak sovány illúzió, az ember sosem szokja meg a fájdalmat, az érzés mindig megmarad, maximum a tűréshatár emelkedik meg.
Ő azonban nem ember... és nem is érdemli meg, hogy akként gondolkodjak róla. Erről ő maga is igyekszik biztosítani. Lassan felemeli a kezét, én pedig hátralépek tőle.
- Vagy kevesebb – szúrom le a karót, az adandó másik lehetőséget, látszólag állásfoglalás nélkül, de érezni, hogy mi a véleményem. Ez olyan tipikus... többnek hiszik magukat, csak mert a testük alkalmazkodott a kinti veszélyhez, de valójában csak a primitív ösztöneik fejlődtek. Minden másban, ami megkülönböztet minket az állatoktól, messze elmaradnak tőlünk.
- Ami eddig volt, az itt nem számít többé. Szokj hozzá a gondolathoz – nézek még egyszer a szemébe, majd rázárom az ajtót. A csöndben visszhangzik a kattanás, és ismét bent reked élete szűkös falai között, számomra helyreállt a rend, mégsem mozdulok el a cellája elől. Fogalmam sincs, mire várok, talán a kíváncsiság dolgozik bennem, de látni akarom úgy is, hogy nem tudja, hogy figyelem.
Látni akarom, hogy dühöngeni kezd-e, így könnyítve a veszteség feldolgozását. A szavaim nyomán most már egyértelművé kellett, hogy váljon számára, immár áttörhetetlen falak választják el a tegnapjától. Itt minden új és ismeretlen lesz számára, mindenért újra meg kell dolgoznia, a változáshoz pedig hozzá kell szoknia, és el kell viselnie. Minél hamarabb, annál inkább megkönnyíti a saját dolgát.
Ám meglepetésemre nem tesz ilyesmit. Az üvegfalhoz lép, alig két lépés távolságot szorítva közénk, a tenyereit a hűvös lapokhoz érinti, és engem néz. Legalábbis pontosan úgy bámul a semmibe, mintha láthatná a tekintetem. Fogalmam sincs, mi rejtőzhet íriszei kékje mögött.
Ugyanez a kék tekintet bámul vissza rám, amikor belép a laboromba, én pedig odalépek hozzá, hogy átmenetileg levegyem róla a bilincseket. Projektvezetőként ez a saját birodalmam, ugyan senkinek nincs megtiltva, hogy belépjen, általában mégis csupán én tevékenykedem idebent. Szeretek egyedül dolgozni, a saját módszereimmel, utálom, ha körülöttem lihegnek, és beleszólnak abba, mit csinálok.
- Figyelmeztetlek, ha bármivel próbálkoznál, itt a laborban számos módszer áll rendelkezésemre, hogy hatástalanítsalak. Ezen felül az őrök miatt nem juthatsz ki élve a folyosóról – miután közlöm vele a mondandómat, megvillantom a kulcsot, várva, hogy ha megértette, nyújtsa felém a karjait. Ha megteszi, óvatosan leguggolok elé, és a lábainál is szétkattintom a bilincset.
- Most pedig vetkőzz le. - egyenesedek fel előtte.

Az őrök bekísérik a laborba, én pedig csendben figyelem, ahogy zajlik a procedúra, és csak akkor mozdulok, vagy szólalok meg, amikor már kimentek. Az alany nyugodtnak tűnik, egyáltalán nem úgy fest, mint aki aggódik, hogy mit fognak tenni vele. Bár ez valóban csak egy első vizsgálat, én nem lennék ennyire ruganyos a helyében. Még mindig hiányolok egy halvány szikrányi félelmet a szemében. Mert hát ez a normális, nem? Vagyis annak kéne lenni. Egy fogolynak mindig tartania kell a fogva tartójától. Az előző kutató tényleg nagyon elkényeztethette.
Meglengetem előtte a kulcsot, és hozzáfűzöm a mondandómat, de megint csak mást válaszol, mint amire számítok. Nem akar elmenni. Már mért ne akarna? Kint szabad lenne, lehetne családja, barátnője, gyerekei, barátai... azt csinálna, amit csak akarna, nem élne rabságban, láncok között, és nem lenne kénytelen elviselni, hogy lépten-nyomon megalázzák és fájdalmat okoznak neki. Kint egyenrangú lenne. És a napfény is érintené az arcát...
- Én el akarnék a helyedben – vonok vállat, lapos pillantással, és kinyitom a bilincseit. Előbb a kezein, aztán leguggolok a bokáihoz, hogy megtartsam az egyensúlyom, az egyik kezem nem sokkal a térde alatt tartom.
- Milyen dolgok? – egyenesedek fel újra, de nem nézek rá, inkább az előkészületekkel szöszölök. Addig is beszéltetni akarom.
- Mindig ilyen könnyen vonod le a következtetéseket? – Azt hiszi, régebb óta van benne, mint én? Naiv elképzelés.
Végül kiadom a parancsot, hogy vetkőzzön. Ő pedig készséggel meg is teszi, úgy látszik, nem szégyenlős fajta. Ám a megjegyzésén felvonom a szemöldököm. Nem tetszik a vigyora.
- Miért tenném? – kérdezek vissza komoly arccal, mint akinek elképzelése sincs arról, hogy mit is akarhat. Mondjuk tényleg nincs sok. Azt egyszerűen nem gondolhatja komolyan, hogy akár egy percig is engedném, hogy hozzámérjen. Egy mutáns...
Miután végez, megáll előttem, én pedig elemző tekintettel végigillantok a testén, mintha csak egy darab húst vizsgálgatnék. Azért el kell ismernem, szép darab hús, de ezt a világért sem tudatnám vele. Mondjuk, nem is tűnik úgy, mintha kételkedne efelől.
- Szeretnéd? – kérdem aztán semleges arccal, amikor megismétli a kérdést. A szemeim futólag pillantanak bele az övébe, de nem megyek túlságosan közel, nem akarom, hogy a primitív agya ezt is valamiféle jelként értelmezze, hogy itt helyben hágjon meg. Még a gondolatra is majdnem összeborzongok.
- Feküdj a vizsgáló asztalra – adom ki a következő utasítást, és amíg a műveletre várok, előkészítem az injekciós tűt.

- Van, ami erősebb a megszokásnál – jegyzem meg, mintegy mellékesen, a vizsgálóra felsorakoztatott eszközök között matatva. Bizony van, talán nem tudom annyira, hogy mi zajlik kint, mint ő, de biztos vagyok benne, ha a helyében lennék, mégis arra vágynék, hogy a magam ura legyek. Elvégre most már nem gyerek, ha húsz évvel ezelőtt nehéz is volt odakint elboldogulnia, félig-meddig tudatában a képességének, mára – talán pont a kísérleteknek hála – sokkal jobban megismerte és uralja az erejét. Ami nem kicsi. Ha kimenne, és irányítása alá vonna egy vagy akár több ébenfarkast, a legrettegettebb ellenségek egyikét, nem csak hogy megvédhetné magát, de egész jó körülmények között élhetne.
De ennyire talán nincs tisztában a dolgokkal, vagy ha mégis, talán az a típus, akinek jó az állóvíz, és inkább nem kockáztat. Mondjuk, nem mintha lenne választása, nem is értem miért filozofálok ezen... sóhajtok fel aprót, és visszafordulok felé.
- Ó, igazán kedves, hogy ilyen hosszú életet saccolsz számomra – döntöm a csípőmet a vizsgáló pulthoz, és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt.
- Majd te megmondod – nézek rá kissé kihívóan, miközben vetkőzik, ha elkészült, a vizsgáló asztal felé intek. Miután elhelyezkedett, végigtekintek rajta, nem kapkodom el a készülődést. A tekintetem aprólékosan végigjáratom minden porcikáján.
- Mert nem én vagyok a vizsgálat tárgya, hanem te. – Hogy bármi másra is gondolnék vele kapcsolatban, az nem látszik. Ám hogy felteszi ezt a kérdést, azt jelenti, nehezen képzeli el, hogy más körülmények között esetleg visszautasítanám. Talán még nem tették? Ennyire dominánsnak és ellenállhatatlannak hiszi magát? Hm... hirtelen kedvem támad megpiszkálni egy kicsit ezt a feltételezést. Mindig is bosszantott az ilyen viselkedés.
Komótosan felveszek egy kesztyűt, nem gumikesztyű, ez már itteni fejlesztés, az anyaga sokkal ellenállóbb, az agresszívabb anyagoktól is megvédi a bőrt, a tapintása viszont nagyon puha, leginkább talán a selyemhez lehetne hasonlítani, mégis vízálló.
- Látom, gyorsan tanulsz – villantok rá egy rövid, de elégedett pillantást, és a jobb tenyerem óvatosan a hasára csúsztatom, az ujjaim onnan kúsznak fel a mellkasára, majd lassan, de egyenletesen vissza, és megállapodnak a csípőjénél. Balomban már ott az előkészített injekció. A tű kifejezetten olyan anyagból készült, ami áthatol a bőrén.
- Tudni szeretnéd? – megint csak a véleményét kérdezem. A döntés persze mindig az enyém, de én így dolgozom. Ez is egyfajta vizsgálat, aminek alávetem. Minél több információt csikarok ki belőle, annál hatékonyabban tudok vele/rajta dolgozni.
Feltűnik, hogy nyugodtan várja a szúrást, nem kétség, rengeteget kaphatott már élete során, azért mégis figyelmeztetem. Rápillantok, és a reakcióját fürkészem.
- Ez fájni fog. – Talán sejtheti, hogy azért hangsúlyozom, mert jobban, mint amihez ilyenkor hozzászokhatott, mondjuk már maga a terület, ahová készülök beadni is alapból kényesebb és védtelenebb. Hogy egyértelművé tegyem számára, és hogy a kijelölt területre irányítsam a figyelmét, és ezzel persze a várakozását is fokozzam, ujjaimat még egyszer végigjáratom rajra, az alhasától indulva a köldöke körül, majd vissza.
- Ha mozogsz, még jobban. – Majd ha úgy látom, elérkezett az idő, beleengedem a hosszú tű egy részét, nem sokkal a köldöke alatt, és az anyag megindul a szervezetébe. Meg fog lepődni.

- Ha tudnád, mi az, nem beszélnél így róla. De honnan is tudhatnád... – És tényleg, mit tudhat ő a szabadságról? Majdhogynem rabságban született. Ha egyszer is megízlelné, biztosan ő is vágyna rá. Vagy már csak a problémát jelentené neki? Ki tudja.
- Vagy csak túlságosan régen volt? Úgy tudom, tíz éves korodban hoztak be, emlékezned kell a régi világra. Ne mondd, hogy már elfelejtetted, milyen is a napfény meleg, cirógató érintése az arcodon, ahogy a szél a hajadba túr, és az inged alá tapint, a gerinced megfeszül egy pillanatra, te pedig tetőtől talpig libabőrös leszel, a csibészes mosoly viszont ott játszik az arcodon... a fák illata, a tenger habjai a tested körül. Az olvadó jégkrém íze a nyelveden. Az érzés, mikor az mellett ébredsz, akit szeretsz, vagy mikor együtt nevetsz valakivel? Nem hiányzik egyik sem? – feledkezek bele egy kicsit talán jobban is a kelleténél. De ezt akkor is nehéz megértenem. Azt hiszem, én megőrülnék, ha a helyében lennék.
Az én dolgom viszont nem az, hogy együtt érezzek a vizsgálati alanyommal. Ő csak egy tárgy a szememben, ahogy én is csak egy injekciós tű vagyok az ő számára. Kölcsönösen gyűlöljük egymást. És ez minden. Még akkor is, ha konkrétan nem egymásra haragszunk, csak egymás fajtájára. Nem sok a különbség, tisztában vagyok vele, hogy ha következmények nélkül megtehetné, belém vágná a legelső szikét, ami a keze ügyébe kerülne.
- És ha nem húznám sokáig? – simítok végig a mellkasán, hogy bemelegítsem a testét. A tekintetem ujjaim mozdulatát követik. – Akkor mi lenne? Nem ér többet néhány nap boldogság, mint tíz év szenvedés? Mit ér az élet, ha épp csak vegetálsz?
Nem félek erre terelni a témát, még akkor sem, hogy ha okos, megsejthet belőle néhány dolgot. Ő csak egy rab. Lényegtelen miről tud, és miről nem. Ha esetleg kifecsegné, úgysem foglalkozna senki azzal, hogy mit mond.
- Ó, igen. Épp egy meztelen férfitestet simogatok – cirógatok kissé kacskaringósan, de határozottan egyre lejjebb a testén – és figyelem, ahogy a vér lustán követi az ujjaimat a bőröd alatt. Érzed, hogy merre tart? – teszem fel a kérdést, amikor megállok az alhasa alatt, nem sokkal ágyéka előtt, combjai között pihenő férfiassága tövében. És körzök egy aprót az ujjbegyemmel. Majd még egyet. Kissé szélesebb korongot leírva.
A pimasz kérdésére felé fordulok, egyik szemöldököm enyhén megemelkedik, ahogy meglátom az arcán lapító, akár sármosnak is nevezhető mosolyt. Majd miután visszafordultam a műveletem felé, csak akkor mozdul egy apró mosolyra az ajkam. Szóval viccel. Vagy próbálkozik? Nem tudom, de azt legalább igen, hogy képes kulturáltabb módszerekkel is élni. Kedvem támad eljátszani a gondolattal.
- Mégis mi változna, ha ledobnám a ruháimat? – hangsúlyozom kicsit másképp az ő szájából kölcsönzött szavakat. Az érintésem közben a csípője felé kerül, és a combjára siklik, ahol előbb végigsimít, majd megpihen a tenyerem. Ránézek. Kíváncsi vagyok a válaszára.
- Így szoktál előnyöket kicsikarni? Ez itt nem fog menni.
Úgy döntök, egyelőre elég volt ebből, elveszem a kezem a testéről, és bekészítem az anyagot, amit készülök belé fecskendezni.
- Még koránt sem olvastam át mindent veled kapcsolatban. Húsz év sok idő. És amúgy is... csak a saját tapasztalatomnak hiszek – nézek rá titokzatosan, és a szememben villan egy kis fény. Ígéret, kérdés azonban, hogy mire.
- Ha nem próbálod ki, sosem tudod meg. – Hát ennyire feladott minden próbálkozást? Vagy csak büszkeség? Megszokás? Lehet, csak nálam is, hogy kérdezem, de nem csak az alanyok testét szeretem megvizsgálni. Alanyok... az előbb kikerültem a válaszát, mert eszem ágában sincs az orrára kötni, hány mutáns kísérletet folytattam le eddig. Volt rá példa, de ahogy apámnak is, az én szakterületem inkább a mutáns állatok kutatása. Mutáns emberekkel csak részben, érintőlegesen foglalkoztam. Kevésnek kötődik a képessége közvetlenül az állatokhoz. Az övé viszont nagyon érdekes. Már alig várom, hogy láthassam.
A kérdésére csak hümmögve megingatom a fejem. Nem válaszként, inkább elgondolkodva.
- Mert téged igen? – pillantok rá, azt firtatva, hogy vajon miért kérdezi ezt. Az előző kutatónál vajon ezt tapasztalta volna? – Nem épp ez az, ami lázba hoz – fejezem be aztán elhalkulva. Az injekció fájni fog, nem hiába szóltam, és látom is, ahogy megfeszül a teste, az ujjai a fémágyra markolnak, de egy nyikkanás sem szökik meg az ajkairól. Pedig el tudom képzelni, hogy milyen lehet, eddig akárkinek adtam be, elég intenzíven reagált. Hamarosan azonban alább fog hagyni az érzés, talán öt vagy tíz perc múlva. Kihúzom a tűt, és el is dobom. Odasétálok az arcához, és az ujjaim ismét a mellkasára tévednek. Megismétlem az előbbi útvonalat.

Feldúlja, amit mondok. Azt állítja, nincs értelme emlékeznie, de az állkapcsa megfeszül, az ökleit összeszorítja, a lélegzete hevesebbé válik, és a tekintete is élesen villan, ahogy újra rám pillant. Vagyis azért mégis csak emlékszik valamire. És láthatóan rosszul érinti a téma. Hogy ilyen részletesen belemásztam. Ki tudja, mibe is. Nem tudhatom, mi rejlik a lelkében, az azonban világos, hogy kényesebb pontra tapintottam. És még azt sem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy nem szándékosan; tudni akartam, hogy reagál. Most viszont egyáltalán nem okoz örömet, amit látok.
- Sajnálom – látom be, hogy ez gonoszság volt vele szemben, aki ha ki is jutna innen valaha, akkor is a vadonba kerülne vissza, ahol mindez csonka töredékét élhetné át csak újra. Kimondom a szót, és a szemébe nézek, nem mondok mást, de a pillantásom őszinte felé. – Oké? – A hangom most nem annyira rideg, mint szokott, inkább kompromisszumot keres. Tekintetem az arcvonásait figyeli.
És ez a második mondatára is érvényes. A hangja dacos, de a teste, azt hiszem, reagálni fog az érintésemre, talán sikerül másfelé terelnem a gondolatait. A kezem olyan gyengéden siklik rajta, mintha csak egy hangszeren játszanék. Hogy miért csinálom?
- A vizsgálat miatt. A szer, amit hamarosan beadok jobban hat, ha a vérkeringésed aktívabb, és gyorsabban is szétterjed a testedben – döntök úgy, hogy megosztom vele, azt ugyan már nem teszem hozzá, hogy kedvemre van a jelenet. Természetesen más módszert is választhattam volna, ha úgy akarom. A teste viszont tetszik, a pillantásom el-elkalandozik, ahogy az ujjaimat futtatom rajta, ha ember lenne, talán tényleg elkapna a kísértés, hogy beengedjem a hálómba. De még így is, hogy tudom róla, hogy mutáns, meglepetésemre egyáltalán nem esik nehezemre gyengédséggel fordulni a testéhez. De mikre is gondolok...
Egy picit zavarba is jövök, a gondolataimtól, az ő szavaitól, attól, amit teszek, és hogy közben magamon érzem a pillantását. Talán ez okozza azt a halvány mosolyt, amit előidéz a megjegyzésével.
- Nem változna semmi – előlegezem meg a választ. Ha meztelen lennék előtte, akkor sem engedném, hogy hozzámérjen. A magánéletem így is romokban hever, vagyis gyakorlatilag nem létezik. Nem hinném, hogy pont egy mutáns adhatná meg azt, amire vágyom. Sőt, ez teljességgel lehetetlen. Ha emberi lény eddig nem volt rá képes, akkor ő még úgy sem tudná, mire van szükségem, a primitív gondolkodása nyilván csak egy elemi dugásra koncentrálódna. Ahogy már a cellában is éreztette. Nekem ez nem megy csak úgy... de már megint nem tudom, miért is gondolkodok ezen. Egy mutánsban soha nem tudnék megbízni.
- És mit várnak el tőled? – kérdem, és abbahagyom a teste ingerlését. Kék íriszei látom, most is engem vizsgálnak. Nyilván tudom az egyszerű választ. Talán sejti, hogy nem is erre vagyok kíváncsi.
Itt az idő, hogy beadjam neki az injekciót.
- Adele? Így hívták az előző kutatót, aki rendszeresen beengedett az ágyába? – Hallom a dacot a hangjában, de nem reagálok rá, ez az adag úgyis ki fog zárni minden mást a fejéből. Kihagyok néhány kérdést, de az utolsóra nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek vissza.
- Miért érdekel? - Fogalmam sincs, miért kérdi ezt, és az is furcsa, hogy már-már kíváncsi vagyok rá, mit fog mondani.
Ahogy ígértem viszont, miután beadom az anyagot, a teste birkózik a fájdalommal. Miközben szenved, odasétálok az arcához, és megosztom vele a válaszokat az előbbi kérdéseire, ujjaim pedig ismét a bőrén landolnak, megismételve az előbbi gyengéd manővert. De ezúttal nem állok meg a hasánál, a kezem ágyéka vonalát is bebarangolja. Így talán valamivel könnyebben terelődnek a gondolatai a fájdalomról.
- Nem tartalak agyalágyultnak – szögezem le az elején. Ostobaság lenne lebecsülni a mutánsokat, ezzel tisztában vagyok. – Végül én döntök, ez igaz, de ha kérdezlek, az minden nyelven azt jelenti, hogy lehetőséget kapsz a befolyásolásra. Most például tudom, hogy tudni szeretnéd, mi történik veled.
Az ujjaimat felváltja a tenyerem, és azzal érintem tovább. Érzem, hogy a teste feszül és remeg, ahogy az anyag dolgozik benne, de talán az előbb sikerült felingerelnem annyira, hogy pár perc alatt végbe is menjen a folyamat.
- A szer, amit beadtam, ugyan fájdalmas, de segít megnyitni a tudatod. Megpróbáljuk továbbfejleszteni a képességed. Vagyis te fogod megpróbálni. – Látni akarom, hogy meddig terjednek a korlátai.
A szemeim közben mindvégig rajta tartom, erősen szuggerálom a vonásait, fel is tűnik rögtön, amikor a szervezete befogadta az anyagot.
- Jól van. Ennyi volt – biztosítom róla, hogy nem lesz több fájdalom. A kérdését ignorálom. – Tessék – nyújtok felé egy pohár vizet, ha kéri. – Óvatosan mozdulj.
A teste zihál, tudom, hogy igénybe vette ez a néhány perc. De megcsinálta. Méghozzá hang nélkül, húzódik egy láthatatlan görbére a szájam sarka, ahogy hagyom pihenni egy kicsit, és inkább a műszerekkel foglalkozom.

Meglepődik azon, amit mondok, ez tisztán látszik rajta néhány pillanatig. És a zavarát is érzem, hogy próbál, ám sehogy sem tud az általa ismert kategóriákba helyezni. Sejtem, hogy összezavarom, találkozásunk első pillanatától kezdve. De nem is bánom, egy kutatónak nem válik előnyére, ha kiismerhetővé válik.
Még magamat sem sikerült maradéktalanul kiismernem, rögeszmésen érdekel a tudomány, hajt a vágy a fejlődés felé, de belül tudom, hogy nem arra születtem, hogy ennek érdekében lelketlenül kínozzak másokat. Nem teszem szívesen, ám tudom, hogy szükséges, ahogy az is, hogy folyton éreztessem vele kíméletlen dominanciámat, nehogy megneszelje a háttérben lapuló bizonytalanságom. Ha nem tartom sakkban, végül ő keres fogást rajtam, és ezzel lehetőséget adok neki, hogy árthasson nekem. Tanultam apám hibájából.
Ezek az ellentétes érzelmek viszont néha úgy érzem, teljesen kettészakítanak belülről. Érzem, ahogy repedezik a bensőm, de bármennyire is nyomaszt, nem futhatok el, szükség van a munkámra. Azt megtehettem ugyan, hogy nem nagyon vállaltam mutánskísérleteket, inkább az állatokat tanulmányoztam, de őt nem utasíthattam vissza. Az ereje pont a szakterületem.
- Mást kellett volna választanom? – felelem, talán egy kicsikét több szemtelenséggel a hangomban, amikor szóba hozza a módszerválasztásom. De látom, hogy a teste szépen és meglehetősen gyorsan reagál az érintésemre. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a hangja máris mélyebb, ahogy az sem, hogy a gerincemen végigrohan tőle egy halovány, ám annál sietősebb bizsergéshullám. Már a cellájában is feltűnt kivételes, mélyen zengő orgánuma, ami így, hogy vággyal telítődik, csak még inkább simogató a fülnek. Igyekszem arra koncentrálni, hogy csakis a fülnek.
A ruháim ledobására vonatkozó megjegyzése elég profán és lényegre törő. Amit mindig is utáltam a férfiakban, hogy a nőt csupán használni képesek. Ám ahogy kiejti ezeket a szavakat, mormogva, vágyva és meggyőződéssel, mintha olyan titkot tudna, amit én csak sejthetek, a figyelmem a tekintetére vándorol, és egy kis meg nem engedett kíváncsiság csillan benne. Magam előtt nem tagadom, hogy egy pillanatra sikerült elérnie, hogy elképzeljem, milyen is lenne, ha megérintene, de a józanságom kiűzi belőlem ezt a gondolatot.
- Magabiztos vagy. De nem tudsz olyat nyújtani, amire szükségem lenne. – Hazugság, nem hazugság, nem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy számos kutató a vizsgálati alanyokon éli ki magát, éjszakára lényegében azt választanak maguknak a cellákból, akit csak akarnak. Nem tudom, máshol hogy van, itt, La Rochelle-ben ezek az íratlan törvények uralkodnak. Nekem viszont nincs szükségem férfira, hogy jóllakassam a testem, főleg nem alázkodnék meg egy mutáns előtt azzal, hogy megengedem, kedve szerint játsszon a testemmel. Vagy hogy ő élje ki rajtam az ösztöneit. Nem tudom elképzelni, hogy élvezni tudnám, bármit is próbálna tenni velem.
- Hát mi volt még? – kérdezek a volt kutatójáról. Nem árt tudnom, milyen viszony fűzte őket egymáshoz. De érdekel is.
Kérdése hallatán egy visszafogott mosoly szökik az arcomra, kezd zavarba hozni, ez mindig annak a jele. Hát persze, hogy érdekli, mi az, ami felizgat... Egy férfit mindig érdekli, ami a nővel és a szexszel kapcsolatos. Nem tudom, hogy erre mit kéne felelnem neki. Egy részről, a legkevésbé sincs semmi köze hozzá, másrészről viszont nem akarom, hogy megneszelje a tapasztalatlanságom ezen a téren. Fogalmam sincs, hogy miért, de zavarna, ha tudná rólam.
- Derítsd ki, ha tudni akarod – rukkolok elő végül egy ilyennel, de még én is érzékelem, hogy lányos zavaromban talán túllőttem a célon. Nyomban helyesbítek. – Vagyis... úgy értem, találd ki, ha érdekel. – még mielőtt úgy érthetné, hogy arra ösztönzöm, folyamodjon bármi tettlegességhez.
Hát ezt jól megoldottam, érzem, hogy az arcom enyhe színt kap, még véletlenül sem nézek rá, inkább elfordulok a műszerek irányába, nem sokkal később pedig beadom neki az injekciót. Miután lecseng a hatás, átnyújtok neki egy pohár vizet, de nagyon is jól látom a gyanakvást a tekintetében.
- Csak víz, a szer már benned van. – oszlatom el a kételyeit, belekortyol, és lassan a zihálása is alábbhagy. Így már képes reagálni a szavaimra.
- Most – adom a tudtára, hogy elérkezett az idő a kísérletre. Megnyomok egy gombot, és az egyik fal megnyílik előttünk, a vastag és áthatolhatatlan üveg mögött kettő ébenfarkas vicsorog. A többi, bár a hátsó cellákban látható, egyelőre le van választva a kísérleti helyszíntől.
- Ezt majd te fogod elmesélni, ha végeztünk. – A szer valójában új, és többnyire saját fejlesztés. Ezért is nem találkozott vele korábban. Apám kezdte el, és talán most sikerült befejeznem. Égek a vágytól, hogy lássam, hogyan működik.
- Állj az üvegfalhoz. Ha megnyitom a bejáratot, lépj be – adom ki az egyértelmű parancsot.

Tetszik, ahogy reagál az érintésemre, nem tagadom, nekem is jól esik feltérképeznem a testét, valahogy érdekesebb és szimpatikusabb megoldás ez, mintha egy másik, befecskendezett anyaggal dolgoznék. Így legalább még több információhoz jutok róla, és elvileg ez is a célom.
A megjegyzései, válaszai ugyan szűkszavúak, de érthető, hogy bizalmatlan. Ezen dolgoznom kell a közeljövőben, hogy hogyan vegyem rá az együttműködésre. A módszerek tárháza igen széles, már csak azt kell eldöntenem, mit is akarok használni vele szemben.
Ingerlésem hatására a hangja még tovább mélyül, érződik belőle, hogy kóstolgatja testét a vágy, és egészen furcsa, de ez a jelenet bennem is kissé szokatlan reakciókat hoz létre. Bársonyosan simogató hangja különös helyekre jut el a testemben.
- Mit jelentett számodra Adele? – Ez talán a legfontosabb, amire jelen pillanatban kíváncsi vagyok ebből az egészből. Érdekes lehet, hogy milyen fajta kötődésről volt szó. Oldalra pillantok, szemeim az arcára siklanak. Nem fürkészőek, inkább csak várakozóak.
A következő manőveremtől azonban kellőképpen zavarba jövök ahhoz, hogy késztetést érezzek abbahagyni a beszélgetést. Elfordulok tőle, meg a ravasz mosolyától, és az sem segít igazán az arcszínemen, hogy aljasul nevén nevezi a problémámat. Nem válaszolok rá, csak beadom az injekciót.
Utána már szerencsére mindkettőnk figyelmét egészen más folyamatok kötik le. Árgus szemekkel figyelem, hogyan hat rá a kifejlesztett anyagom, és nem kerüli el a figyelmem, hogy mennyire küzd az ellen, hogy bármi akusztikus jelét is adja a fájdalomnak. Erős és büszke példánnyal van dolgom, raktározom el a szerzett adatot, ez pedig nincs ellenemre. Amennyiben a büszkesége nem akadályozza a kísérleteimet, és nem szól ellen a parancsaimnak, nincs feltétlen szándékomban megtörni. Túl sok jellemvesztett alannyal találkoztam már.
Viszonylag gyorsan végbe megy benne a kívánt átalakulás, úgy tűnik, nincs semmi probléma, lassan kezdhetjük is a kísérletet. Eddig minden a terveim szerint alakul. Nem minden izgalom nélkül nyomom meg a gombot, ami elővarázsolja az ébenfarkasokat.
- Ha jól tudom, egyelőre arra vagy képes, hogy egyetlen állatnak urald a tudatát, illetve a szám kettőre is kibővülhet, ekkor viszont a saját tested felett elveszted a befolyást. Igazam van? – tisztázom le a paramétereket, mielőtt belekezdenénk. Míg beszélek, ő feláll, és az üvegketrechez sétál. Bár nem adtam rá engedélyt, nem akadályozom meg, úgyis az lesz a cél, hogy beirányítsam közéjük. Feltűnnek elszelídült vonásai, és az arcán elterülő üdvözlő mosoly, amivel a farkasokat fogadja, bennem pedig megmozdul valami. Ellenszenv? Harag? Félelem? Nem is tudom, melyik játszik közre legerősebben, de megkeményedik a tekintetem, és sokkal szúrósabbá válik. Mintha neheztelnék rá amiatt, hogy kötődik ezekhez az állatokhoz.
Már rég gondosan a tudtom mélyére zártam azt a bizonyos éjszakát, amikor megtörtént a tragédia, és bár nem mondom, hogy nem maradt bennem semmi nyoma, továbbra is dolgozom ébenfarkasokkal, mert tisztában vagyok a ténnyel: ha nem nézek szembe a félelmemmel, az fog uralkodni rajtam. Ezt pedig nem fogom megengedni.
- De igen – adom ki a parancsot egyértelműen. – Az erőd nem hatol át ezeken a falakon. Ugyanolyan anyagból készültek, mint a cellád.
- A mostani cél az lesz, hogy mindkettőt megpróbáld az irányításod alá vonni. De van egy feltétel, amit ha megszegsz, komoly büntetésre számíthatsz: nem hagyhatod magára a tested. Világos? – Majd ha felkészült, megnyitom számára az ajtót, és beeresztem a farkasok közé.

- És mi az, amit kért? – bólintok arra, amit mond, jelezve, hogy tudomásul vettem és elraktároztam a választ, miközben ujjaim most is az izmain korcsolyáznak. Nem csoda, hogy kötődés alakult ki benne, több mint tíz év nagyon hosszú idő, ennyi év alatt minden állat kialakít valamilyen viszonyt a gazdája felé. Különösen, ha jól bánnak vele. És az ösztönei kielégítést nyernek.
Meg hát, az életüket egy cellában töltve, más felé nincs is lehetőségük közeledni. Vagy a magány marad, vagy ez. Sokszor annyi is elég, hogy emberségesen viselkednek velük. Érdekes. És egyben szánalomra méltó. Ennek ellenére mégis ő hoz zavarba engem, de egy jó időzítéssel sikerül megakadályoznom, hogy meglovagolhassa a szituációt.
Az üvegfalhoz sétál, és ismerkedik az ellenséggel. Azaz, neki talán nem azok, ez látszik is a tekintetén, de bárminek is tekinti őket, őt is felfalják, ha nem lesz óvatos. Ezek nem haverkodnak. Ezek brutálisak... Ritkán dolgozom ébenfarkasokkal, és mindannyiszor ügyelek rá, hogy az elmém féken tartsa a háttérben megbúvó emlékképeket. Nem akarom belekeverni, és a legkevésbé sem akarok a foglyuk lenni. Ha borsónyi gyomorral is, de ugyanúgy dolgozom velük, mint bármely más állatokkal. És ügyelek rá, hogy kívülről semmi se látszódjon ebből.
- Ne morogj, csináld – vonom fel egyik szemöldökömet, és az arckifejezésem azt sugallja: gyerünk, nagyfiú, most mutasd meg, mit tudsz. Szúrós pillantással válaszol, de ez cseppet sem zavar. A cél az, hogy továbbfejlődjön a képessége, feltett szándékom, hogy megkeresem a határait, és addig tágítsam, amíg csak lehetséges. Az eredményekbe belelapozva, eléggé elpocsékolt idő volt ez az utóbbi tíz év.
Belép a ringbe, és azonnal megkezdődik a harc. Úgy néz ki, szinte azonnal képes átvenni az uralmat az egyik fenevad fölött, én pedig szorgosan jegyzetelem a szükséges paramétereket. A másikkal láthatóan küzd még, nem sikerül azonnal rávennie a behódolásra. Milyen érdekes jelenet... ahogy ott áll teljesen pucéran, és látszatra tetőtől talpig sebezhetően két ekkora vicsorgó, vérszomjas dögtől alig pár karnyújtásnyira, és az arcán félelem helyett, nemes, tiszta koncentráció ül. Milyen abszurd, játszok el a gondolattal.
Ám mikor hirtelen összeesik a teste, felkapom a fejem, és sietősen közelebb lépek pár lépést az üveghez. Aggódni kezdek, nehogy máris elveszítsem a prédám. De ez mindössze néhány elnyújtott másodpercig tart csak, amíg rájövök, hogy mi is történt valójában. Akkor csupán aprót sóhajtok, és elhúzom a szám. Elrontotta.
- Engedd el az egyiket, és térj vissza a testedbe – adom ki fennhangon a parancsot. – Próbáld újra! – majd perceken belül megismétlem az utasítást, annyiszor, ahányszor szükséges. Fárad. Látom rajta, de még bírja. Még legalább háromszor meg tudja próbálni, vizsgálom rezzenéstelenül, összeszűkült pupillákkal a vonásait, nehogy elszámítsam magam, és hamarabb támadjon rá a farkas, minthogy az alany össze tudja szedni magát az állat tudata elhagyása után.
Mi lehet a probléma? Nem értem, miért nem sikerül már. Hisz’ az anyag jó, jónak kell lennie. Nem koncentrál eléggé? Vagy egyszerűen csak régi ismerősöknek tekinti őket, és nincs meg a kellő motiváció a megtámadásukhoz? Nem elég nagy a kényszerhelyzet? – pörögnek a fejemben a kérdések, és közben vissza is sétálok a kezelőfelülethez. Lassan ki kell engednem, különben megeszik odabent azok a dögök.
Mikor visszaérek az eredeti helyemre, a gombra csúsztatom az ujjam, és bár kissé csalódottan, de az alanyt is figyelmeztetem.
- Háromra nyílik az ajtó. Kijöhetsz – és valóban meg is nyitom a kijáratot, de ekkor olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítottam. A szemeim tágra nyílnak a döbbenettől, és a belém hasító rettenettől reflexszerűen még egyszer megnyomom a gombot.  Egyfajta utolsó próbálkozásképp... hátha még időben, de nem. Az ajtó ugyanolyan gyors és visszhangzó koppanással zárul vissza, mint ahogy egy rég eltemetett zsilip megnyílik az fejemben. Újra egyedül, szemtől szemben a fantomommal.